Mozgósításra képes cél megfogalmazása

 

Németh István

Bármely mozgalom megszervezésének kiinduló pontja a mozgósításra képes cél megfogalmazása.

Az életfeltételek javításával kapcsolatos célok mozgósító erővel rendelkeznek. Ezek hosszabb távú hatásossága attól függ, hogy a cél eléréséért tett erőfeszítések milyen mértékben változtatják meg a létmódot, amelyben az emberek, családok, a népesség élnek, tevékenykednek.

Az emberi létezés térben, tájba ágyazottan játszódik le. A tájjal és embertársainkkal való harmonikus együttműködésünk a létezés minőségét jelentősen befolyásolja. A tájat és társadalmát egységes rendszerként kell felfogni, ennek a nagy egységnek az egészséges volta, éltetése lehet csak a végső cél, amelyben emberhez méltó életet élhetünk.

Az élet nem magyarázható az élettelennel foglalkozó anyagelv, a materializmus szintjén. Az élő rendszerek soha sincsenek egyensúlyban és szabadenergia tartalmuk terhére állandóan munkát végeznek annak az egyensúlynak a beállta ellenében, amelynek adott külső feltételek mellett a fizikai és kémiai törvények értelmében létre kellene jönnie. Vagyis a halál, a szétesés ellen dolgoznak, amíg élnek. De a halál is az életet szolgálja, mert vagy teret ad a megújulásnak (pl. sejthalál), vagy táplálékul szolgál más élőknek és így tovább. A Naprendszer életéhez is hozzátartozik, hogy folyamatosan energiát sugároz, amely másokat éltet. Ha nem lennének mozgást kiváltó különbségek, az időjárás is megszűnne, nem lennének tengeráramlások stb. Mi ebben az élő környezetben élhetünk csak.

Vagyis akkor viselkedünk előlény voltunknak megfelelően, amikor újrateremtjük életünk halál (vagyis az egyensúlyi állapot) feletti magasságát. Ez a magasság nemcsak a cselekvőképességhez szükséges szabad energiák folyamatos újrateremtését, hanem az érzelmi és értelmi jólét magasságát is jelenti. A folyamatos újratermelés elemi feltételei a táplálkozás, a lakhatás, a ruházkodás, a közösséghez tartozás biztonsága. A közösségi lét plusz energiákat teremthet, de elviselhetetlen környezetet is létesíthet. Ez rajtunk, érző vagy érzéketlen embereken múlik.

A teremtett világ az élet megbonthatatlan egyége, annak egyetlen részét sem lenne szabad az élet teljességét veszélyeztető módon kihasználni egyéni haszonszerzés céljából. Valódi emberi küldetésünk a teremtésben, az élet továbbvitelében, kiteljesítésében, emelésében való alkotó közreműködés.

Ennek a nagy egységnek a megbontása az oka annak a lefelé menő spirálnak, ahogy egyre nő egyéni, kisközösségi, nemzeti kiszolgáltatottságunk. Létezésünknek egyre kevesebb mozzanata függ már saját akaratunktól, egyre kevesebb beavatkozási lehetőségünk adódik. Ma már a legelemibb fizikai létünkben is szinte teljesen kiszolgáltatottá váltunk. Szellemi téren egy hamis virtuális világba terelnek bennünket, hamis értékek és jelszavak mentén válunk megosztott, összefogásra képtelen masszává.

Valamikor ott bontakozott ki emberi élet, ahol a táj ezt lehetővé tette eltartó képessége alapján. A kopár hegytetőn, a sivatagban saját elhatározásból senki sem akart vagy tudott élni. Ahol viszont az élet ki tudott bontakozni, ott a tájjal szimbiózisban lévő létmód alakult ki. A Kárpát-medencében az ártéri gazdálkodás vált a síkvidéken uralkodóvá. De a hegyvidéken is kialakult a legeltetéses állattartás, mint létmód. Ez a két létmód gyümölcsözően együtt tudott működni. A XII. században a nyugati utazók csodálattal számoltak be arról a Kánaánról, amit itt találtak (halban, gyümölcsben, húsban gazdag területet). Az árterek, erdők, mocsarak, legelők közös használatban voltak.

Az ősi szkíta értékrend maradványai jól tükröződnek a Szent Korona tanában, a székely közbirtokosságban. Az életvitelhez szükséges javak nem tulajdonolhatók el, a birtoklás pedig felelős gazdálkodást jelent, nem mások kiszorítását a létezésből.

A közösségi létfenntartást háttérbe szorító, a közösségi haszonvételt kiiktató eltulajdonlás révén az árutermelési módra való átállás, a kapitalizmus kibontakozása erőszakosan, jogi keretbe csomagolva osztotta meg a népességet és a többséget egyre kiszolgáltatottabb helyzetbe hozta. Ez hazánkban a XIX. sz. utolsó harmadában erősödött fel.

Az árutermelési kényszer szétszakította a vidéken addig uralkodó önellátási rendszer belső körkörös gazdasági hálózatát, ahol szinte hulladék nem is képződött. Az árutermelésben a fő termék kelt el áruként, a melléktermékek egyre inkább hulladékká váltak. A fő termékhez szükséges inputokat (vetőmag, gép, bérrel fizetett munkaerő stb.) már a termény beérése előtt finanszírozni kellett. Minden részfeladat önállóan finanszírozandóvá vált. Ez az organikus gazdálkodási egység mesterséges szétdarabolását jelentette, vagyis pénzkereseti/-lecsapolási lehetőséget minden egyes szakasz elején és végén. Organikus gazdálkodási egység volt a komplex nagycsalád, vagy a jól szervezett uradalom, amely közösségi létbiztonságot teremtett: az együttműködés jutalma a megélhetés volt, pénzre nem is volt szükség.

A korábbi organikus önellátó egységek helyett árutermelő szigetek és ezeket összekapcsoló felvásárlói hálózatok jöttek létre, számos közbenső pénzkivételi (profit kivételi) lehetőséggel, torzuló értékítélettel a felvásárlási árakban, összességében pedig a parazita módon történő lefölözések következtében a végső vevők számára drágábban előállított végtermékekkel, mint korábban az organikus gazdálkodási rendben.

Ezt ismerték fel a Hangya mozgalom alapítói és azt tűzték ki célul, hogy méltányos közvetítő kereskedelmi és termelő hálózaton keresztül, közösségi finanszírozással

• megélhetést biztosítsanak a parasztságnak és
• megfizethető áruellátást a városi kispolgárságnak

A XX. század közepéig ez a megoldás megfelelő volt. Biztosította, hogy az árutermelésre kényszerülő parasztság képes legyen fenntartani létezését, mert megtermelt árualapja vevőt talált olyan áron, amely mind az eladó, mind a vevő számára elfogadható volt. Exportra csak az országon belüli felesleg került, amiért hiánycikkeket szereztek be. Ezzel biztonságosabbá vált a hazai létfenntartás, nemcsak vidéken, hanem a városokban is.

A Hangya megoldása csak a további leépülést gátolta azzal, hogy életben próbálta tartani a vidéket, a parasztságot. Az árutermelési kényszer miatt a „haladással” párhuzamosan folyt a gépesítés, elkezdődött a műtrágyázás, a gyomirtás, létrejöttek az első konzervgyárak stb. Valószínűleg az akkori élelmiszerek biológiai értéke még jóval magasabb volt, de a művi világ már kezdett beépülni a mindennapi létezésbe. A szerencse az volt, hogy ez a modernitás még a kezdeti fázisában volt. Az egészséges élelmiszer elsősorban a portákon jelent meg, ahol kézi munkával saját célra állítottak elő élelmiszert. Itt még mai szóhasználattal biotermelés folyt.

75 év telt el a Hangya hálózat felszámolása óta, amely a kibontakozó proletárdiktatúra első kártételeinek esett áldozatául. Húsz évnyi vergődés után kezdett kialakulni a modernitásra támaszkodó nagyüzemi agrárium, tudományos megalapozottsággal létrejöttek termelési rendszerek, amelyek a teljes értékáramot felölelték (a nemesített vetőmagtól kezdve a termelési technológia rendelkezésre bocsátásán, a géppel való ellátottságon, a feldolgozáson keresztül a végtermékekig, sőt a külkereskedelemig bezárólag). Alapvető élelmiszerekből biztosított volt az ország önellátása, sőt húzó külkereskedelmi ágazattá vált az agrárium. Emellett kialakult a háztáji gazdálkodás rendszere, amely életben tartotta a portákat (kerti művelés, állattartás, kézműves termékek előállítása). A lehetőséget igyekezett is a vidék kihasználni, kialakult a kétlakiság (az iparban dolgozók otthon is gazdálkodtak portáikon, hobbikertjeikben). Önkizsákmányolással, de emelkedett a vidéki életszínvonal.

A rendszerváltás megsemmisítette mind a vidéki életet, mind az önálló ipari termék előállítási képességet.

Gyakorlatilag megszűnt a parasztság, eltűntek a porták, a ház körüli kisgazdaságok. A föld ügyeskedők kezébe került, akik a kárpótlási jegyeket fel tudták vásárolni. A tsz-ek felbomlásával szétosztott parcellákkal az egykori tulajdonos leszármazottjai, akik már városiak voltak, nem tudtak mit kezdeni, így eladták a kárpótlási jegyeiket. Akik gazdálkodni próbáltak, tőkehiánnyal, géphiánnyal és eladási ellehetetlenüléssel szembesültek és versenyhátrányba kerültek az új nagybirtokosokkal szemben. A nagybirtokon monokultúrás szántóföldi művelés kezdődött. Az ország művelhető földterületének 80%-án négy szántóföldi növényt termesztenek (gabona, kukorica, napraforgó, repce). Kritikus helyzetbe kerültek a génbankok (lehet, hogy már nincsenek is magyar tulajdonban), a vetőmag előállítás külföldi kézben van (a génmanipulálásra képes cégek birtokában), hagyományos kertészeti kultúrák halnak ki (pl. bogyós gyümölcsök), mert géppel nem művelhetők, illetve kézi betakarítást igényelnének. Konzerviparunk, élelmiszer feldolgozó iparunk külföldi kézbe került. Alapanyag gyártóvá degradálódott agráriumunk, amely a modernitás jegyében a digitális precíziós technika és az akvakultúra segítségével még hatékonyabban törekszik a művi úton támogatott termesztésű, művi feldolgozásra szánt termékeit beszállítani a művi élelmiszert előállítók hasznának növelése érdekében. A vidéki kertek kultúrkertté válnak, nyírt fűvel és díszfákkal. Nincs értelme portát üzemeltetni, mert olcsóbb és kényelmesebb a boltba járni vásárolni. A vidéki gyerekek elvágyódnak a városba vagy külföldre. A falu elöregszik.

Megsemmisültek a valódi végtermék előállításra képes értékáramok, mert a privatizáció során az értékes feldolgozó üzemek idegen kézbe és külföldi irányítás alá kerültek. Ha érdekük a megszűntetés volt, akkor bezártak az üzemek és korábbi piacuk kinyílt a külföldi tulajdonos más gyárában gyártott termékekre. A megmaradó üzemek részfeladatok ellátásra kényszerültek. Gyakorlatilag a teljes gazdaságban megszűnt igényesebb végtermék előállító és saját érdekű értékesítési képességünk, gyarmati sorba kerültünk. Annyival jobb a sorunk, amennyiben képzettebb és minőségibb munkára vagyunk képesek, mint rabszolga versenytársaink. Gazdálkodó egységeink sorsa idegenek kezében van. Annyi munkahelyet teremtenek, amennyit saját érdekük megkíván. Áttételesen ez a beszállítói pozícióban lévő számos kisvállalatra is vonatkozik. Gazdasági visszaesés vagy válság esetén a hazai foglalkoztatás összeomlik. Vagyis az az létmód, hogy a munkával megkeresett pénzből vásárolja meg mindenki saját létfenntartásához szükséges javakat, összeomolhat. Ennek fő oka az, hogy az emberi együttműködés a modernitással, illetve a globalizmus térhódításával egyre inkább valakiknek hasznot hozó mesterségesen kreált igények kielégítését célozza. Ez nincs tekintettel a térség lakosságának természetes szükségleteire. A természetes szükségletek kielégítési képességének elvesztése pedig a létfenntartást veszélyezteti.

De van ennél aggasztóbb újabb fejlemény is.

A világ eddigi működtetésének ellehetetlenülését már a valódi irányítási hatalmat gyakorlók is felismerték. Legalább ötven éve újabb és újabb koncepciók születnek a fenntarthatóságra. E koncepciók azonban kivétel nélkül mechanisztikus, algoritmikus, alávetési alapokon születnek. Nem vesznek tudomást a világegyetem élő voltáról, az élet folytathatóságának beépített tendenciájáról, a teremtett világ önjavító képességéről és törvényszerűségeinek mechanisztikus, matematikai megismerhetetlenségéről. A Homo Deus, a magát istennek képzelő ember mérhetetlen károkat okozhat, akár az egész emberiséget is kipusztító katasztrófa kiváltására is képes, mert sok mindent felfedezett már, csak a következményekkel nincs teljes mértékben tisztában a minden mindennel összefüggő komplex hálózatban. Vagy pontosan káros következményeket kíván ráereszteni a tájékozatlan emberiségre. A világ elképzelt működési rendjét radikálisan megváltoztatni kívánó hatalmi központ roppant erejét felhasználva meghirdette a Great Reset (Nagy Újraindítás) tervét, amely az eddig kialakult mesterséges világrend összeomlasztását követően egy új, az embert a technológiával egybeolvasztó (transzhumanizmust megtestesítő, a testek internetét megvalósító), gépi algoritmusokkal felügyelt és vezérelt társadalmat kíván kialakítani. Azt hirdeti, hogy ez igazságos társadalom lesz, mindenki boldog lesz, noha nem lesz semmije, a gazdaság nem a profitért, hanem a jólétért fog működni. Mindenki meg fogja kapni létfenntartásához szükséges digitális pénzt, mint alapjövedelmet. Arról nem tesz említést, hogy kiktől és miért vonhatja meg a digitális nyilvántartottságot, a digitális pénzhez való hozzájutást. Ez a személyes és totális egzisztenciális függés, a teljes kiszolgáltatottság megvalósulása lenne. Ez az egyén használati és eldobható tárggyá degradálásának a csúcsteljesítménye lenne.

Hogy ebből az ördögi tervből mi fog megvalósulni, még nem tudjuk. Megvalósulását elősegítő jogalkotási munka már javában folyik, az emberbarát jelszavakkal meghirdetett nemzetközi egyezményeket sorra kötik meg a kormányok. Folyik a személyi megfigyelést lehetővé tévő technológiák bevezetése mobiltelefonra telepíthető azonosítási és korlátozási rendszerekkel, a digitális állampolgárság megteremtése, a digitális jegybankpénz előkészítése, a digitalizáció kiterjesztése a gazdaság minél több területére. Bankjaink már kezdik bevezetni az ESG mutatók alapján történő értékelést. Jönnek az EU irányelvek, szabályok. Utána jön a jogállamiság kényszerzubbonya. A nagy kérdés az lesz, hogy fog-e a kormány saját népe ellen erőszakkal fellépni, ha a nép szeretné megőrizni emberi mivoltát. Hollandiában már gazdák ezreitől sajátítanák ki földjeiket az „zöld” átmenet jegyében. A többség még mindig ködös fantazmagóriának találja, hogy az embereket meg akarják fosztani tulajdonuktól és teljesen kiszolgáltatottá kívánják tenni.

Ebben az elaltatott állapotban, amikor látszólag még nincs létfenntartási katasztrófahelyzet (mert a boltban még szinte mindent meg tudunk vásárolni), felismerjük-e, hogy leépülő, de még helyreállítható létfenntartási képességünkre túlélésünk érdekében elengedhetetlenül szükségünk van? Létezhet-e létfenntartás felszámolt vidékkel, egészséges élelmiszertermelési képesség nélkül? Létezhet-e egészséges élelmiszertermelés egészséges táj nélkül? Létezhet-e egészséges emberi élet, ha civilizációs igényeinknek az egészséges táj kárát vallja? Képesek vagyunk-e olyan létmódot megvalósítani környezetünkben, amely elfogadható választ ad az előbb feltett kérdésekre?

Nem elég az, hogy tévúton járó létmódunk, a fogyasztói társadalom önmagában is egyre súlyosabb válságokba, zavarokhoz vezet, most már a kialakult létmód tudatos megsemmisítésének a kockázata is megjelenik. Égető szükség van arra, hogy tudatosan foglalkozzunk közösségi létfenntartási képességünk megteremtésével és működtetésével.

• Közösségi cselekvéshez aktív és összehangolt közreműködésre van szükség.
• A közösségi létfenntartást is szervezni kell.
• A közösségi létfenntartásnak tájegységenként eltérő természetes, önjáró, regenerálódásra képes hálózata, minimális organikus mérete van, amelyben minden feladatot belsőleg kell megoldani.

A közösség tagjai számára így biztosítható a létfenntartás a környezeti zavaroktól való egyre nagyobb mértékű függetlenedéssel, vagy a kiszolgáltatottság csökkentésével.

Ha tájainkat ilyen közösségi létfenntartásra berendezkedett kisköztársaságok népesítenék be, akkor ezek közötti méltányos kereskedelem a Hangya mintájára már működtethető lenne.

A városi családok saját létbiztonságuk érdekében keresnék azt a szerepet, amellyel teremtő módon hozzá tudnának járulni saját biztonságuk megteremtése érdekében a környező kistájban szerveződő létfenntartási közösségekhez.

Katasztrófa helyzetben csak vidéken van esély a hosszabb távú túlélésre. A táj egészségének megőrzése nélkül még ott sem.

Létünket veszélyeztető kiszolgáltatottságunkból az egyetlen kiút a vidék és a tájjal együtt élni, annak egészségét megőrizni képes parasztság életben tartása annak hagyományos önellátó kultúrájának megőrzése mellett. Vagyis életben kell tartani azokat a kistechnikákat, amivel a ruházkodás, a fűtés, a vízellátás, az egészségmegőrzés stb. megoldható, mondhatni a tanyasi gazda tudástárával kell rendelkezni, hogy vészhelyzetekre is legyen megoldásunk. Ez nem jelenti azt, hogy át kell térni két évszázaddal ezelőtti létmódra, hanem azt, hogy katasztrófa esetén legyünk képesek életben maradni évszázadokkal ezelőtt bevált technikával, tudással.

Javaslatom a mozgósításra képes célra:

A táj adottságaival összhangban lévő közösségi létfenntartásra berendezkedett kisköztársaságok hálózatának és ezek méltányos együttműködési rendjének a kialakítása.

Ebben az együttműködésben szerepe lehet minden szakterület nyitott gondolkodású képviselőjének, aki szaktudásával a közös cél megalapozottabb eléréséhez kíván hozzájárulni. Ezt az alkotó műhelymunkát kellene minél előbb beindítani.

Rávezető és érzékenyítő témaként felvetem a következő témakörökben való elmélyülést:

• A táj és társadalma egységének a megértése
• A természetes szükséglet és a kreált igény megkülönböztetése
• Az alapvető létfenntartási javak előállítási értékáramának tájhoz igazított kiépítése, illetve a hiányok méltányos kereskedelemmel történő pótlása
• Az önkormányzatiság, a szubszidiaritásra alapozott rendszerépítés kidolgozása, támaszkodva hagyományainkra.

E témakörök alapos vitán keresztüli kiértékelése közelebb vihet ahhoz a szellemiséghez, amire a kivezető út alapozható.

 

Németh István

Budapest, 2023.01.28.