„Allergiás vagyok a gyávákra” – Varga Domokos György írása

Tisztelt Olvasó!

Az imént tettük fel a Szilaj Csikóra Mihalik Angelikának, ennek a nagyon tájékozott és ugyanennyire szorgalmas szerzőnek egy újabb írását, ezzel a címmel:

Bűntény! – Az FDA-nak a Covid elleni génterápiák 6 hónapos kortól való engedélyeztetéséről

Meri-e bárki állítani, hogy most is végveszélyben vagyunk egy „életveszélyes” világjárvány fenyegetése miatt, s ezért „kell” a különféle nemzeti és nemzetközi (nemzetek feletti) egészségügyi hatóságoknak szemet hunyniuk a vakcinagyártó és -gyártató maffiák bűntényszagú mesterkedései fölött?

Az Angelika által frissen lefordított cikk körültekintő szakírója megállapítja, hogy „Az a tény, hogy a gyártók olyan technológiát használnak, amellyel kapcsolatban tisztában vannak azzal, hogy problémás, és az a tény, hogy a szabályozó hatóságok is teljes mértékben tisztában vannak ezzel, mindemellett mégsem történik felülvizsgálati eljárás, megkérdőjelezi a validálási (igazolási, érvényesítési) folyamatot és annak valóságosságát”. Majd csupa nagybetűvel figyelmeztet arra, hogy:

HA NEM MÉRJÜK A KOCKÁZATOT, AZ NEM SZŰNIK MEG, CSAK LÁTHATATLANNÁ TETTÜK AZT. NEM SZABAD A GYEREKEKET KOCKÁZATOKNAK KITENNI AZZAL, HOGY ÚGY TESZÜNK, MINTHA NEM LÉTEZNÉNEK A KOCKÁZATOK.

De vajon miért nem mérjük a kockázatot? Miért tesszük ki a gyerekeket teljesen érthetetlen és értelmetlen kockázatoknak?

Angelika világhálós hírlevelének nyitóoldalán ez a jelmondat virít: „Allergiás vagyok a gyávákra”. Lehet, hogy csakugyan a felnőttek, a bennfentesek, az illetékesek mérhetetlen gyávasága sodor bennünket egy ilyen szörnyűséges, alantas világba?

Tisztelt Olvasó!

Mióta 2020 tavaszán megszállta világunkat a Covid-19 őrülete, azóta próbálom megfejteni a különös háttér-összefüggéseket és lelki indítékokat. A kicsit is érdeklődők bőséges nyomát lelik ennek Szilaj Csikónk oldalain. Most azonban inkább olvasóinkra bíznám a választ. Elmesélem egy mai élményemet, s az olvasókra hagyom annak megfejtését, hogy a szóba kerülő orvosok – és a most szóba nem kerülő kutatók, egészségügyi dolgozók, hivatalnokok meg egyéb bennfentesek és illetékesek – merő gyávaságból, haszonlesésből, kényelemből, vagy inkább egészséges önvédelemből, érhető és elfogadható presztízs- vagy állásféltésből nem tették közhírré mindazt, amit az életveszélyes oltási mellékhatásokról hivatásuk gyakorlása közben megtudtak.

Azt már jó előre, kertelés nélkül megállapíthatjuk, hogy akár így, akár úgy értelmezzük is viselkedésüket és lelki mozgatórugóikat, tevőleges részeseivé váltak annak a bűnténynek, amelyet a járvány elleni vészhelyzeti fellépés ürügyén a kétes vakcinákkal már eddig is elkövettek ellenünk, s amelyet most a legkisebb gyermekeink ellen is megkísérelnek elkövetni.

A kérdés csupán annyi, hogy miként értékeljük a bűntényhez való hozzájárulásukat. Inkább tettestársak, vagy inkább esendő emberek, akik felett ne törjünk pálcát, vagy maguk is egyenesen áldozatok, akik inkább együttérzést érdemelnek embertársaiktól.

S akkor most jöjjön a történet!

Egy budapesti kórház segédszemélyzetének egyik tagjával hozott össze a véletlen, egy távolsági buszra várakozván. A középkorú hölgynek kavics ment a cipőjébe, de csak üggyel-bajjal tudott megszabadulni tőle: sem lehajolni nem bírt, sem leülni a padra, annyira fájt a lába. „Trombózisom volt”, jegyezte meg. Innen indult a beszélgetésünk. Mint kiderült, pár hónappal azelőtt hátul, az alsó lábszára kezdett egyre jobban fájni, s el nem tudta képzelni, hogy mitől. Kórházi dolgozó lévén, volt fogalma a különféle trombózisokról, de úgy tudta, hogy inkább a sokat ülő emberek a veszélyeztetettek, ő pedig bent is, s otthon, a kertjében is állandóan tett-vett. Amikor aztán a fájdalom nem akart enyhülni, a kórház orvosaihoz fordult. Felületesen megvizsgálták, de nem találtak rá magyarázatot. Végül alaposabb kivizsgálásnak vetették alá – s ekkor derült ki, hogy mélyvénás trombózist kapott. Nos, itt következik a számunkra igazán érdekes fordulat. Mert amikor a rajta végül segítő két orvosnak – egyikük ráadásul a kórház főorvosa – feltette a kérdést, hogy ő mint örökmozgó mitől lett egyszeriben trombózisos, azt az egyöntetű feleletet kapta, hogy a vakcinától (történetesen a Pfizer oltószerétől), amelynek felvételére mint kórházi dolgozót őt is kötelezték.

Tisztelt Olvasó!

Szinte egy kezemen meg tudnám számolni, hogy a sok ezernyi magyar orvosból hányan merészelték már a nyilvánosság elé tárni ebbéli tapasztalatukat, felismerésüket, véleményüket. S hányan lapítanak saját szűkebb köreikben, s válnak továbbra is tevőleges részeseivé a soron következő egészségügyi bűntényeknek. Világbeli társaikkal egyetemben.

Legyünk allergiásak rájuk? Vagy értsük meg őket? Kockáztassuk gyermekeinket?

Forrás :Szilaj Csikó