A nyugati tévedések megnyitották az utat Oroszország inváziója előtt. Miközben Kijev túlfegyverzett erői a túlélésért küzdenek, a szövetség újabb katasztrofális kudarcot kockáztat.

A pajzs elrettenti az ellenséget, és elszántságot jelent.
Vagy csak valami, ami mögé bújni kell, hogy elkerüljük a harcot. Amióta Oroszország megszállta Ukrajnát, az Észak-atlanti Szerződés Szervezetét mindkét célra felhasználták az amerikai és európai politikusok, különböző fokú vitézséggel.

De mi van, ha a pajzs törött vagy alapvetően hibás?
Lehet, hogy a nyugati hatalmak hamarosan rájönnek.
A NATO e havi madridi csúcstalálkozója a hidegháborús korszak óta a legkövetkezetesebb, “átalakító” összejövetelnek számít. Sok öndicséretet várunk azzal kapcsolatban, hogy a 30 országból álló szövetség hogyan egyesült, hogy megvédje a “szabad világot” az orosz agressziótól. Mégis hatalmas kérdőjelek maradtak fenn.

Márciusban Lengyelországban felszólalva Joe Biden, az Egyesült Államok elnöke és de facto NATO-főnöke adta meg az alaphangot. Megfogadta, hogy megvédi “a NATO területének minden centiméterét kollektív hatalmunk teljes erejével” – miközben távol tartja magát a háborútól. Hónapokkal később Biden továbbra is dühítően homályos a hosszú távú eredményeket illetően.

Ben Wallace, az Egyesült Királyság védelmi minisztere a múlt héten megismételte ezt a refrént Izlandon. Az orosz Vlagyimir Putyin legközelebb Litvániát, Lettországot és Észtországot veheti célba – figyelmeztetett Wallace ,mert Ukrajnához hasonlóan ő sem tartja őket “valódi” országoknak. De Bidenhez hasonlóan Nagy-Britanniának sincs érzékelhető terve a független Ukrajna túlélésének biztosítására.

Miközben sok szövetséges lépett fel, fontos európai NATO-tagok állnak egy olyan szövetség mögé, amelyet korábban becsméreltek és elhanyagoltak. Arra használják most, hogy elkerüljék a Kijev iránti költséges nemzeti kötelezettségvállalásokat, amelyek feldühíthetik Moszkvát.

Az EU stratégiai autonómiájának álcázása miatt a francia Emmanuel Macron inkább a beszédet részesíti előnyben, mint a cselekvést. Orbán Viktor, Magyarország szankciókat kibuktató miniszterelnöke gyakran úgy tűnik, hogy a másik oldalért küzd.

Recep Tayyip Erdoğan török bajkeverő elnök cinikusan öncélú kísérletei Finnország és Svédország tagsági kérelmének szabotálására szintén aláássák az egységes frontot.

Jens Stoltenberg, a NATO támadó főtitkára küzdeni fog, hogy helyrehozza ezeket a hasadékokat. Lengyelország és más “frontvonalbeli” államok keményebb megközelítést akarnak, beleértve további csapatok, nehézfegyverek és repülőgépek állandó elhelyezését Oroszország határain. Válaszul a NATO tisztviselői “erőteljes és történelmi” döntéseket ígérnek.

Ez utóbbi megjegyzés arra utalt, hogy az USA és Európa megbocsáthatatlanul nem törekszik arra, hogy megtámadja Az ukrán kikötők Moszkva általi illegális blokádját, amely globális élelmiszerhiányt okoz.

Miért nem tesz többet a NATO?
Összességében a passzivitás és a tétlenség minden indoklása és kifogása egy olyan szövetség képét kelti, amely lényegesen kevésbé egységes, hatalmas és szervezett, mint amennyit csodálói színlelnek.

Kezdetben Ukrajna támogatása, bár karnyújtásnyira, lendületet adott a NATO-nak.
Állománya a tavalyi afgán kivonulási vita mélypontjáról emelkedett.

De ha a várakozásoknak megfelelően a háború tovább folytatódik, ha mindkét fél kétségbeesetté válik, ha a diplomáciai patthelyzet elmélyül, és ha a szélesebb körű konfliktus fenyegetése fokozódik, akkor a NATO régóta megoldatlan gyengeségei és sebezhetőségei egyszerre válnak nyilvánvalóbbá és veszélyesebbé azok számára, akik a sáncok mögött guggolnak.

Irreális lenne zökkenőmentes politikai egyhangúságot elvárni egy ilyen nagy szervezetben. De az a tény, hogy minden tagnak egyenlő beleszólása van, amikor katonai kapacitásukat tekintve abszurd módon egyenlőtlenek, akadályozza a gyors, merész döntéshozatalt. Egy orosz nukleáris vagy vegyi provokáció például valószínűleg a NATO-n belül egymásnak ellentmondó hangok bénító kakofóniáját idézné elő – és ezt Putyin biztosan tudja.

Ugyanakkor hatalmas mértékben támaszkodnak az USA-ra, egy olyan katonai szuperhatalomra, amelynek beleegyezése nélkül semmi sem történik, és amelynek ereje mögött a lemaradók lapulhatnak, és nem hajlandók fizetni.

Szervezetileg és katonailag is a Nato mindenhol ott van. Három közös parancsnoksága van – Olaszországban, Hollandiában és az Egyesült Államokban. De a legfőbb tábornoka Belgiumban található. Hiányzik a különböző országok fegyverrendszereinek interoperabilitása, csakúgy, mint a közös kiképzési gyakorlatok, a fegyverbeszerzés és a hírszerzési információk megosztása.

Japán, Dél-Korea, Ausztrália és Új-Zéland vezetői várhatók Madridba. Közös rémálmaik: egy “határok nélküli” totalitárius kínai-orosz globális tengely, amely az 1939-es náci-szovjet paktum visszhangjával rendelkezik.

A NATO-nak közzé kell tennie 10 éves “stratégiai koncepcióját” arról, hogyan kezelje mindezt, valamint a transznacionális terrorizmust, az éghajlatváltozás destabilizálódását, a kiberhadviselést és az antidemokratikus államok térnyerését.

Már régóta esedékes a Biden-kormányzat új Ázsia-központú nemzetbiztonsági stratégiája is, amelyet az ukrajnai inváziót követően sietve újra kellett kalibrálni.

Mégis, ha hatékonyan akarunk előrelépni ezen a számos fronton, akkor a NATO-nak is vissza kell tekintenie, be kell ismernie a múltbeli hibákat, és vállalnia kell a felelősséget a jelenlegi válságért.

Azzal, hogy Ukrajnát tagsági bizonytalanságban tartotta, miközben nem büntette meg Putyint a csecsenföldi és szíriai háborús bűnökért, a Grúzia elleni 2008-as támadása, a Krím annektálása és a 2014 utáni Donyec-medencei proxyháború, az önelégült nyugati vezetők akaratlanul is kikövezték az utat a mai katasztrófa előtt.

Az 1991-es szovjet összeomlás után a NATO elejtette a labdát. Ahogy a futballszurkolók is betörtek a pályára a végső sípszó előtt, azt hitték, hogy mindennek vége! De nem volt, és nincs is.

Putyin jelenleg a pajzsot veri, próbára téve a nyugatot. Ha a kockázatkerülő megközelítés nem változik, hamarosan nem marad hová bújni. A NATO ismét megbukik?

Forrás: The Guardian