Rettegj! Ha nem megy, majd lesz, aki segít benne.
Kezdd azzal, hogy helyet csinálsz a fejedben a félelemnek. Sok helyet foglal el, pláne akkor, ha több mindentől kell egyszerre tartanod. Ha jól csináltad, más már nem maradt benned, mint a páni rémület. És most szép lassan engedd át magad ennek az érzésnek! Ugye már jobb? Koncentrálj egy kicsit! Jól van.
Először eltűnnek az ízek és az illatok, az érintések. Látod, már nem is foglalkoztat a vasárnapi ebéd, hiszen annak minden összetevője veszélyezteti valamidet. Ér, máj, szív, gyomor, bél, ízület. Ezzel megvolnánk. Lassan kinyílik a szemed és látod, hogy a rokonaid, a barátaid, a családtagjaid – röviden: emberek – vírusgazdák. Ezt is letudtuk. Vedd szemügyre a környezetedet! Rangsorold a pincét, a padlást, a korábban otthonodnak tekintett létesítmény apró helyiségeit, hogy melyik nyújt nagyobb védelmet vegyi, biológiai vagy atomháború esetén. Óvóhely-lista. Pillants ki az ablakon, s ha az ablakod előtt sárguló fában már csak a tűzifát látod, jó úton haladsz.
Ladislav Fuks cseh író 1963-as regénye, a Mundstock úr egy olyan férfiról szól, aki tisztában van vele, hogy előbb-utóbb megérkezik a behívó és mehet a koncentrációs táborba. Ezért elkezd készülni rá. Edz. Szoktatja magát a haláltáborban várható feltételekhez. Praktikus. Takarékos. Így már el sem kell vonatoztatni a lágerba. Egy barátom úgy döntött, hogy felkészül a télre és a korán érkezett novembert energiatakarékosan fogadja. Mindig csak egy-egy szobában fűt. Meghűlt. Vagy az eddig felvett négy oltása ellenére kovidos lenne? Az is lehetséges, hogy eddigi egészségtelen életmódja most ütközik ki rajta?
Még az a szerencse, hogy tudjuk, a rettegés hasznos. Aki karanténban él, nem fertőz és nem fertőződik, aki nem fűt, környezettudatosan cselekszik – azokról már nem is szólva, akik helyesen táplálkoznak, és ezzel megmentik bolygónkat a tehénszellentés pusztításától. A RePohárról nem is szólva. Túlélésre játszanak. Azok nevében nem tudok szólni, akik az e világon túli élet(ek) hívői. Ehhez nem értek. Bár lehetséges, hogy ők gondolkodnak helyesen. Vagy inkább azok, akik úgy gondolják, hogy mások önkorlátozásra, önsanyargatásra kényszerítése, a böjt, a vezeklés, a lemondás megfelelően csatornázva a profitnövelés megbízható eszköze? Nem tudom.
A kérdés az, hogy élni akarsz-e vagy túlélni. Amikor a túlélésről esik szó, rendszerint olyasvalami jár az eszünkben, hogy itt valami átmeneti izéről van szó. Csak két hét lezárás, csak a népesség átoltása, majd a háború után, csak ezt a telet éljük túl… Az a fontos, hogy életben maradjunk, fennmaradjunk. Ha ez sikerül, előbb-utóbb jobbra fordul a sorunk. De mennyi az annyi? Mi van akkor, ha a jobb élet várása élethosszig tartó program? (Közben persze elmélkedhetünk rajta, milyen hosszú is az élethossz.) Némely megmondók az arcunkba tolják, hogy nem kellene itten annyit vekengeni a jólétről való lemondás miatt, hiszen már eddig is túlfogyasztottuk magunkat.
Csakhogy a jólét nem azonos a jó élettel. A jó életnek vannak nem beárazható összetevői: szabadság, bizalom, közösség, biztonság, a sorsodról való döntés joga. Azokat a kríziseket, amelyeknek most az elszenvedői vagyunk, nem a természet vagy valamiféle isteni erő bocsátotta ránk, hanem az érdekeiket, a hatalmukat masszívan képviselő emberek. Az ezek okán/ürügyén hozott „veszélyhelyzeti” intézkedések a jó életről való lemondást követelik tőlünk. Azt, hogy mondjunk le az Életről a túlélés javára.
Egy férfi elmegy az orvoshoz kivizsgálásra. Az orvos megvizsgálja, aztán kikérdezi.
– Dohányzás?
– Gyűlölöm.
– Alkohol?
– Egy csepp sem.
– Táplálkozás?
– Növényi és kevés.
– Szex?
– Soha.
– Mire kíváncsi?
– Élhetek-e száz évig?
– Igen. De minek?

Forrás: Réz András/ Facebook