Nem sokan hitték, hogy a 2014 óta létező ukrán-orosz és szakadár megyék konfliktusa kiterjedt háborúhoz vezethet, ahogy azon is meglepődtünk, hogy az angolszász média milyen hihetetlen erővel beszállt annak kommentálásába az ukránok javára. A média irányadó és mainstream vonulata látszólag jogosan állította be az ukránokat a megtámadott áldozatként, teljesen megfeledkezve arról, hogy már nyolcadik éve zajlanak harcok a Donyec-medencében. A világ hírközlő szerveinek túlnyomó (?) többsége olyan intenzitással védte a valóban bátran ellenálló ukránokat, hogy ezáltal Oroszországot sikerült a gonosz birodalmának beállítania. Ez is volt a cél, hiszen ahogy az információ darabkákat egymás mellé rakosgattuk, és szembesültünk a következményekkel, egyértelműen kiderült, semmi más nem számít csak az amerikai, globális gazdasági érdekek érvényre juttatása, és az Európai Unió energetikai piac megszerzése. És ezt annak ellenére is keresztül tudták vinni, hogy az EU számára az egyértelmű hátrányokkal, ha nem éppen katasztrófával jár és fog járni.

Pap Krisztián írása a #moszkvater.com számára

Hogy fordulhat az elő, hogy egy harmadik fél, mint az Egyesült Államok, egy közbülső fél, jelesül Európa érdekeivel teljesen ellentétes gazdasági fordulatot érjen el, méghozzá egy olyan konfliktusra hivatkozva, amely alapvetően két nem EU-s ország magánügye. Nagyjából így, a média adta hatalmat mozgósítva. És persze azzal a nem elhanyagolható segítséggel, amelyet – hogy finoman fogalmazzunk  – az EU brüsszeli bürokratáinak többségének amerikai vonalra beállítottsága jelent. A kettős mérce tehát teljes gőzzel működik, és az igazság, vagy az ahhoz való igazodni akarás a legkevésbé sem számít. Senki sem beszél ma az élpolitikusok közül a békéről, senki sem követeli a harcok azonnali beszüntetését, hanem nehézfegyverek küldéséről, és olyan pénzügyi segélyekről szónokol, amelynek döntő részéből fegyverzet lesz, mire Ukrajnába ér, ahol vagy megsemmisíti az orosz felderítés és légierő, vagy nem.

„Ha az Európai Unió tényleg békét akarna, akkor talán célszerűbb lett volna az ukrán vezetést a tárgyalóasztalhoz tanácsolni, nem pedig újabb hazug ígéretekkel hitegetni az ukránokat”

Ahogy arról sem esik szó, hogy a Minszk II. egyezményt éppen az ukrán fél nem tartotta be, mivel nem kezelték különleges státuszú területnek a Donbasszt, hanem folytatták a szakadárok elleni harcot. Mert 2014 után, és főleg Joe Biden hivatalba lépésével az amerikaiak olyan súllyal szálltak bele az ukrán belpolitikába, hogy talán nem is igazán lehet önálló ukrán külpolitikáról beszélni. Ezek a tényezők oda vezettek, hogy a Kreml vezetése – most mindegy is milyen egyéb indokokra hivatkozva – a háborús utat választotta.

„Ukrajna tönkretétele megtörtént, és rajta keresztül Európa is veszélyes útra sodródott, hiszen az energia árak, és azok nyomán minden más is, 30-40 százalékkal, vagy néhol még többel emelkedtek, nem beszélve a nyugatra zúdult több milliós ukrán menekült szintén nem ingyenes ellátásáról”

Az ukrán-orosz konfliktust nevezhetjük proxy háborúnak, ahol a nagyhatalmak összecsapása zajlik, most mégis a Magyarországot érintő 1920. június 4-i trianoni döntéssel vetném össze. Hiszen mi is történt a kis Trianon palotában 1919-1920-ban? A nagyhatalmak meghamisított érveknek engedve hibás döntéseket hoztak. A román, a cseh, a szerb külügyminisztériumok a hazugságok olyan tömegét állította elő, a nyugati újságírók és politikusok olyan tömegét vesztegették meg, hogy annak következménye az lett, hogy a közvélemény is melléjük, a kisantant mellé állt.

„Szerencsétlenségünkre úgy vesztettük el az első világháborút, hogy igazából egyetlen fronton sem tudták legyőzni a központi hatalmakat. A túlságosan elhúzódó harcok miatt gazdaságilag fáradtunk ki”

Nem kétséges, hogy a győztes antant vezetők súlyos büntetéssel akarták sújtani Németországot, és különösen Magyarországot, amely ellen a legtöbb rágalom gyűlt össze. Az amerikai elnök Woodrow Wilson jelentéktelen szerepét nem is kell kiemelni, mert annyira nem értette, hogy mi zajlik körülötte. A jenkik nem is írták alá a trianoni diktátumot, hanem különbékét kötöttek Magyarországgal! Viszont Georges Clemenceau és Lloyd George már komolyabb tényező volt, akik látták ugyan, hogy a román és cseh törekvések nem igazán állnak összhangban a tényekkel, látták azok engedetlen, erőszakos természetét, de végül még sem tettek semmit, hogy a kierőszakolt határmódosításokat megakadályozzák.

„Olyan erős hangulatkeltés zajlott körülöttük főleg a sajtó, tehát a közvélemény részéről, hogy már nem vonhatták ki magukat a kényszerpályáról”

Eléggé közismert, hogy a franciák a végleges döntés előtt igen rossz véleménnyel voltak a románokról. A románok eleve nem tartották be a Béketanács által nekik előírt határozatokat, hanem 1919. április 16-án, a Kun Béla féle bolsevizmus elleni harc címén, általános támadásba indítottak, elfoglalták Nagyváradot, majd átlépték a Tisza vonalát és augusztus 4-én már Budapesten voltak. Közben olyan mértékben kezdték kirabolni az országot, hogy a békekonferencia augusztus második felében egyre erélyesebb tiltakozó jegyzéket küldött Bukarestbe, képzelhetjük mennyi eredménnyel.

A románok kész tények elé akarták állítani a békekonferenciát, ezért Clemenceau ultimátumot akart küldeni a román kormánynak, Arthur Balfour angol külügyminiszter pedig felvetette egy Románia elleni, Fekete-tengeren végrehajtott flotta demonstrációt! Az ultimátum szeptember 5-én elment Bukarestbe.

„A románoknak ekkor már annyira megnőtt a szarvuk, hogy Ion Brátianu és kormánya szeptember 12-én azért mondott le, mert nem akarta aláírni a kisebbségvédelmi törvényt, mondván, nehogy már bármely külső hatalom beleszóljon a megszerzett területeken élő több millió nem román sorsának irányításába”

1919. október elején újabb ultimátumban követelte a békekonferencia, hogy a román csapatok hagyják el Budapestet, amire a románok csak november 11-én válaszoltak, mert húzták az időt, hogy minél több rablott rakományt vihessenek el. Válaszukban kijelentették, hogy csak a Tiszáig hajlandók visszavonulni, mire a ,,Tigris” Clemenceau annyira mérges lett, hogy kijelentette: ,,jogi alapon gondolkodik arra nézve, hogy el lehessen venni Erdélyt a románoktól!” (Raffay Ernő: Trianon titkai. 1990.) Végül egy ultimátumszerű válaszjegyzéket adták át a párizsi román küldöttség vezetőjének azzal a kitétellel, hogy arra legkésőbb december 5-én választ kell adni. A románok tovább húzták az időt, csak december 9-én írták alá a kisebbségvédelmi törvényt, mire az antant még aznap határozatot hozott a román csapatok teljes kivonulásáról Magyarországról, amire a románok nem is válaszoltak. (A románok az általuk megszállt területeken mindent vittek, ami mozdítható volt a komplett gyáraktól a vetőmagig, de azt is, amire nem volt szükségük, erről pedig Párizsban is tudtak. Érdemes megjegyezni, hogy a Magyarország által Romániának fizetett háborús jóvátételbe az elrabolt javakat nem számolták bele.)

„És a csehek, szerbek hasonló módszerekkel éltek, végül mégis Magyarországgal bántak el a leggaládabb módon. Mégis, hogy lehet ez?”

Ennek részbeni magyarázatához érdemes egy korabeli lapvéleményekre hivatkozni. Apponyi Albert 1920. január 16-án mondhatta el grandiózus, három nyelven előadott beszédét a történelmi Magyarország védelmében. És bár a beszéd a jelenlévő antant képviselőkre is nagy hatást gyakorolt, változtatni már így sem lehetett a diktátumon. Raffay szerint: „A közölt francia lapvélemények meglehetősen szomorú képét tárják fel előttünk annak, hogy a francai sajtó igen nagy részének érzésvilága mennyire eldurvult a háború folyamán. A legyőzött kis magyar nemzettel szemben alig csillan meg a jóindulatnak vagy igazságos megítélésnek valamely nyoma.” A francia sajtó a román nacionalizmusra lett beállítva, miután lefizetett újságírók egész sora szajkózta a román „igazságtalanságokat”, és a románok magyarok általi „elnyomását”. Ez annyira így volt – emlékeztet Raffay -, hogy Clemenceau egy korábbi beszédében „arra mutatott rá, hogy a francia sajtó által a románoknak nyújtott mértéktelen támogatás lovalta föl jórészt a románokat arra, hogy az entente hivatalos politikájával szembe helyezkedjenek”.

„Médiatörténeti pillanat ez, amikor egy fölbérelt sajtó a legsúlyosabb módon tudott beavatkozni a történelembe, és egy nép tragédiáját idézte elő”

Nem gondolom, hogy a mai világunk legnagyobb hatású ukrán-orosz konfliktusát a mainstream média idézte elő, de azt leszögezhetjük, hogy az angolszász média mára olyan hatalommá vált, amelynek túlzásait már az egyes államok sem képesek teljesen elhárítani. A mostani, óriási média háttér, amit Zelenszkijék kaptak, annyira felbátorította őket, hogy már szinte erőszakosan követelőznek a további hadisegélyek után, és nagy hangon tiltakoznak az ellen, hogy területeket engedjenek át. Sőt, odáig mentek, hogy az ukrán katonai hírszerzés vezetője, Kirilo Budanov vezérőrnagy május közepén kijelentette, hogy év végéig megnyerik a háborút,és visszafoglalják a Krímet is. Azt a területet, ahol népszavazáson a lakosság döntő többsége az Oroszországhoz csatlakozásra szavazott.

„Mint a román példa mutatja, vitás és kényes helyzetben minél erőszakosabban kell fellépni, hogy minél többet érhessünk el, már ha képesek vagyunk minden erkölcsi gátlást félretenni”

Nem tudjuk azt sem, hogy ennek a háborúnak még milyen nem várt fordulatai lehetnek, de azt igen nehéz elképzelni, hogy az oroszok a sok vérrel megszerzett déli területeket egykönnyen feladják. És az ukrán vezetésnek talán a mérsékeltebb hangokra is oda kellene figyelnie. Hiszen a davosi csúcstalálkozón nem akárki, hanem Henry Kissinger a hidegháború egyik legismertebb politikusa, volt külügyminiszter adott hangot annak, hogy Ukrajnát a Nyugatnak kellene rákényszeríteni arra, hogy végre tárgyalóasztalhoz üljön. Mert ha ez néhány hónapon belül nem következik be, akkor a jelenlegi háború egy újabb fokozatba léphet, és ennek még súlyosabb következményei lesznek. (Kissinger azóta felkerült az ukrán halállistára, a „Mirotvorec”-re.) Az EU-nak megvan a lehetősége arra, hogy Kijevet a tárgyalóasztalhoz kényszerítse, függetlenül attól, hogy az Egyesült Államok mit akar elérni. A kérdés csak az, hogy lesz-e az EU-s bürokratáknak ehhez elég akaratereje. Az is különös, hogy egy bajba jutott ország vezetése – a diplomáciában szokatlan módon – egyre fenyegetőbb hangon kioktat és követelődzik.

„A területi kérdés mindig életbe vágóan fontos egy állam számára. A történelmi expanziók mindig területekért indultak. Magyarország esetében a területek elcsatolása azért is volt rendkívül fájdalmas, mert velük együtt több mint 3 millió magyart is odaadtak, velünk nem éppen barátságos országoknak”

Ukrajna esetében ez a viszonylat viszont nem áll fenn, hiszen a szakadár területek nagy részén az oroszok többségben vannak. Főleg most, a háború következtében. Magyarország 1920-ban csak azért írta alá a békediktátumokat, mert az országot addig nem engedték létfontosságú nyersanyagokhoz és élelemhez, vagyis kizárólag kényszerből. Az ukránok esetében a háborús költségvetés nyugati finanszírozása lehet az a csap, amit ha elzárnak, akkor talán belátják, hogy nincs más választásuk, mint a tárgyalóasztalhoz leülni.

„Az ukránok tényleg mindent megtettek, keményen harcoltak, de azt is gondoljuk, hogy van az a pont, ahol érdemes inkább ésszerű döntéseket hozni”

Az ukrán vezetésnek erre megvan a lehetősége, még ha ez morálisan fájdalmas döntés is. Magyarországnak viszont esélye sem volt 1920-ban, hogy tárgyalóasztal mellett vitassa meg a rá kimért végzetet. Amit akkor elérhettünk a diktátummal szemben, azt kizárólag fegyveres úton érhettük el, mint Sopron esetében, ami viszont csak csepp volt a többi veszteséghez képest.

Forrás: Moszkva tér