Nagyjából ez az a pillanat, amikor a kocsmában röpül a szék, kinyílik a bicska, az elmegyógyintézetben előkerül a kényszerzubbony.

A mai nap két, ordenáré híre: nem, nem arról, hogy épp milyen abszurd ötlettel állt elő Klaus Schwab, nem a háborúról, és nem is az előttünk álló pokol újabb, szürrealista víziójáról szól.
Mindez apróság, bagatell epizód abban a folytatásos tragédiában, amelyet az  emberi elme saját szellemi leépülésének rendezőjeként idevarázsol nap mint nap a nagy színházba, ahol mindenki nézőnek képzeli magát. Pedig a rivaldafény sztárjai mögött, mellett ott vagyunk mindannyian, mi, olcsón fizetett statiszták.

Január 22-én, valami emberi csodalény, aki papírt szerzett arról, hogy a jövő nemzedékével foglalkozzon, remélhetőleg túladagolt állapotban átírta a Hímnuszt. Csakis ez a bedrogozott állapot lehetne az egyetlen enyhítő körülmény erre a gyalázatos szentségtörésre. Nem Bill Gates-től kell első körben tartanunk, sokkal hamarabb nyomorítják meg a világot a közvetlen környezetünkben levegőt szívó agyhalottak.
Ha most tanár lennék, ebben a pillanatban hagynám el a pályát – Lászlóffy Aladárral szólva: “velük egyazon üvegből ne töltsenek nekem levegőt!”
A szentségtörő gyalázatnál már csak annak primitív, verejtékszagú, bohózatba illő stílusa az elkeserítőbb.

Régen az ilyet elcsapta falu, jó esetben megtűrték disznópásztornak.

Ennyit a ma értelmiségi kategóriában tetszelgő, ellenzéki, közéleti megmentőkről.

Persze sokkal pozitívabban a másik oldalról sem vélekedhet a XXI. század balsorsai által tépett közmagyar.
A nemzetinek mondott oldaltól a Helység kalapácsa (mű)fajtalan rémdrámája veszi el az ember maradék kedvét! Aki kettő percnél többet meg tud nézni belőle, az a legkevesebb, hogy szellemi mazochista.

Így találkozik jelenünkben a hatalmi téboly a lázadó elmebetegséggel.
Nesze neked, Ember! Szabadon választhatsz.
Vagy! A már idézett költőt hívva ismét segítségül: “kiszállok menet közben a kortársi liftből.”

BL.