Varga Géza, írástörténész

Megjelent egy félig rokonszenves írás a Magyarország c. lapban Ágoston Balázs tollából Szent Márton magyar származásáról, a hun-magyar azonosságról és a kárpát-medencei őshosságunkról. A Current Biology tudományos szakfolyóiratban az MKI kutatási eredményeiről közreadott dolgozatról tájékoztatja a hazai közönséget. Azért rokonszenves, mert végre az igazsághoz közelebb álló, vagy legalább gondolatébresztő nézetek kapnak teret a tömegtájékoztatásban, meg a Tudományban is. S azért csak félig rokonszenves a cikk, mert éppen a nyelvemlékeket szolgáltató rovológia terén lenne még hozzátennivaló.  

 

Heftalita hunok, azaz korabeli magyarok, freskó az iráni Kizil-barlangban, közülük váltak ki a szabírok (Csaba királyfi népe), akik 531 táján a hun anyától született és a magyar krónikák királylistájában Keár néven szereplő Khoszró Anosirván iráni császártól megkapták a Szent Koronát

 

Ágoston Balázs cikke és a bevezető mondatai

Azt írja az újság, hogy “folyamatosan omlanak össze a finnugrista őstörténeti dogmák a Magyarságkutató Intézet korszerű tudományos vizsgálatainak köszönhetően”. Mint azt Horváth-Lugossy Gábor tájékoztatása alapján megírja, “a kutatás feltárta a hun-avar-magyar rokonságot és folytonosságot”. Arról azonban megfeledkezett a szerző is, meg a főigazgató úr is, hogy a genetikai elemzésekkel csak a genetikai rokonságot és folyamatosságot lehet bizonyítani, amiből a lakosság magyar identitását még pusztán feltételezni lehet. A genetikai kapcsolat kimutatása is nagyszerű tudományos eredmény. A magyar identitást ez alapján is némi joggal felvethetjük, ám ez mégsem a teljes és végleges bizonyítottság. Az identitásnak kulturális alapozása is van, amit (a nyelvet, a vallást, a népzenét, a szokásokat stb-t) a génkészlet nem rögzít.

 

A 7500 éves szentgyörgyvölgyi tehénszobor, amely a magyar (vagy egy magyarral rokon) nyelv kárpát-medencei őshonosságát bizonyítja

 

A 6000 éves Tordos-Vincsa kultúra jelkészlete és a magyar jelkincs között 49 egyezés van

A riport szerint “kiderült, a mai magyarság legnagyobbrészt a Kárpát-medence rézkori-bronzkori alapnépességétől származik, vagyis őseink legalább hatezer éve élnek itt folyamatosan, a keletről érkező bevándorlási hullámok pedig nem módosították jelentősen a Kárpát-medence genetikai állományát, hanem beleolvadtak, köztük a szintén a Magyarságkutató Intézet által bizonyítottan hunrokon Turul-dinasztia vezette magyarság. … ezek a népek … visszatérő rokonok voltak, nem pedig idegenek.”  Ezzel az álláspontjával az MKI a genetika oldaláról alátámasztja a korábban a pánmagyar megoldás lehetőségéről kifejtett nézeteimet (1). Ezt Csajághy György élesen bírálta a közösségi portálokon kialakult beszélgetésekben. Talán a legújabban megjelent kötetében is bírál, ám ezt a munkáját még nem sikerült elolvasnom. Azt gondolta ugyanis, hogy választanunk kell a keleti, hun eredet, vagy az őshonosság között. Az MKI most közzétett álláspontja azonban nagyobb ívű megoldást sugall, a pánmagyar megoldáshoz közelít (azaz nem szükséges választanunk az őshonosság és a keleti eredet között, mert a genetika szerint szinte mindenütt magyarok voltunk). Amivel egyetérthetünk, ám az identitás pontosabb meghatározásához, történetének felvázolásához elengedhetetlennek vélem a hieroglifikus nyelvemlékeink figyelembe vételét is.

Kr. e. 2000 tájáról, az Árpádház szülőföldjéről származó baktriai világmodell a sugár irányban elolvasható Zsenge dana Földje (mai magyarsággal Zsenge isten földje, vagy Feltámadó isten földje) mondattal (középen), a világmodell zsenge, dana és Föld hieroglifái (balra, fentről lefele), valamint a hieroglifáknak megfelelő székely “zs”, “d” és “f” rovásbetűk (jobbra)

 

Baktriai korong a Jóságos Nap mondattal Kr. e. 2000 tájáról, a korabeli Nap és Jó hieroglifából alkotott mondatjel

 

A Kr. e. 4500 tájáról ránk maradt anaui pecsétnyomó (középen, fotógrafika) jeleinek székely megfelelői (balra fent) és egy kaitag szőnyeg zsen Ten (mai magyarsággal: zsendülő Isten) ligatúrája (jobbra fent)

 

A BMAC (Kr. e. 2250–1700) idol olvasata: Ten sar (mai magyarsággal: Ten úr

A Kárpát-medence, a Turul-dinasztia szülőföldjeként meghatározott Észak-Afganisztán (2), valamint a hunokat kibocsátó Szibéria és Kína meglehetősen távol esik egymástól. Tudomásom szerint az eddigi nyelvészeti állásfoglalásokban ilyen nagy kiterjedésű és évezredekig fennálló magyar őshaza még nem szerepelt. A Bibliában ugyan megemlítik a vízözön előtti nyelvi egységet, de egyrészt “a vízözön előtt” jóval korábban volt, másrészt arról nem beszél a Szentírás, hogy abban a korban eleink magyarul beszéltek volna. Ha a Magyarságkutató Intézet a genetikai adatok alapján azt állítja (mert ebből a rövid cikkből ez derül ki), hogy mindhárom helyen magyarok voltunk, akkor az identitást – a genetikai adatokon túl – valamilyen arra alkalmasabb adatcsoporttal (például nyelvemlékekkel) még bizonyítani kellene.

A mongóliai hun szőnyeg részlete egy magyar jelekből alkotott világmodell, peremén körben ismétlődik a Lyukó a jóságos ten (vagy Lyukó a jóságos zsenge) mondat, közepén a Bél szár (mai magyarsággal Bél úr) mondat olvasható

Ez nem is ütközne nagy nehézségekbe, mert a most szenzációként tálalt újdonságok valójában nem is annyira újdonságok. Az MKI azonban nem szeret hivatkozni a tudományos konszenzus által dilettánsként kezelt elődökre.

A hun-magyar azonossággal Érdy Miklós foglalkozott korábban. Az eredményeit megismétli az MKI is, azonban a neve megemlítése nélkül. Az Árpádház születésének színhelye meg azon a tájon volt, ahonnan Mezopotámia benépesült s ahol később a Götz László által tárgyalt sumér-hurrita-hatti etnokulturális hatás elsősorban érvényesült. Nem említették meg az ő nevét sem.

Ami pedig a korabeli nyelvemlékeket illeti, van egy sor magyarul megszólaló hieroglifikus szövegünk a kárpát-medencei neolitikumból (2. ábra), sőt Észak-Afganisztán és környékének 6-4 ezer éves emlékei közül (3. ábra), meg Észak-Kína és Mongólia hun kori emlékeiből is (4. ábra). A történetet részletesen tárgyaló és dokumentáló Magyar hieroglif írás c. kötetemből tiszteletpéldányt adtam a főigazgató úrnak. Ám ő azt válaszolta, hogy ezzel nem kíván és nem is tud foglalkozni. Látjuk az eredményét.

A savariai (szombathelyi) Iseum területén hiteles ásatáson előkerült római kori fémveret a Lyukó ten országa (mai magyarsággal: Lyukó isten országa) mondattal (az alsó sorban a jelek magyar párhuzamai)

 

A savariai (szombathelyi) Iseum területén hiteles ásatáson előkerült római kori vakolattöredék Óg sar (mai magyarsággal Óg úr, vagy ogur) olvasatú mondatjele

 

Azt is említi a cikk, hogy a savariai születésű Szent Márton magyar származásáról eddig nem volt tudomásunk. Ez azonban nem igaz. Hiteles történeti forrás szól róla, amit én is megemlítettem egy cikkemben. Ugyanott beszámoltam a római kori Pannóniából ránk maradt magyar nyelvemlékekről is (5. ábra).

Mindegyik esetben azt tapasztaljuk, hogy az MKI illetékesei nem hivatkoztak az identitás valódi bizonyítékaira, a hieroglifikus szövegekre. Például kitűnően alkalmas lehet a népesség identitásának bizonyítására az isten (ős + ten) szavunk számtalan előfordulása is (6/c., 6/e. és 7/b. ábra). Ezt az összetett szót ugyanis lényegében csak a magyarság használja az isten megnevezésére. A hieroglifikus szövegekben gyakran előfordul, éppen azon népeknél, akiket most a genetikusok a magyarság őseiként azonosítanak, vagy amelyek eleink szomszédságában éltek.  Van hasonló jelenség a nyelvekben is, például a kínai tien “isten, ég” szó a magyar isten (ős + ten) összetétel második szavával rokon.

A gjunovkai szkíta nyeregdísz a Magas égi kő mondatjellel

 

Az Uljap kurgán szkíta aranyszarvasainak szarva a Jóságos Lyukó (esetleg Lyukó folyó) mondatot rögzíti, az istennel azonos Tejút jelképe

 

Krími szkíta aranyxkorona az Isten szójelével (jobbra lent a székely írás ős és ten szójelei)

 

A preszkíta Kemosovszkij idol négy oldala, egy jamnaja kurgánról, közülük a harmadik a hátoldal ábrázolása: az égig érő, istennel azonos fa (a szár) csúcsán az ős hieroglifa (a Tejút hasadéka, amelyben karácsonykor a Nap kél) az ős szár (mai olvasattal az ősúr) mondatot rögzíti, az isten/ember gerincét azonosítja az égig érő fával, a Tejúttal, amely szokás napjainkig megmaradt a magyar jelhasználatban (hímzett ködmönökön, subákon)

 

A nagykörűi honfoglalás kori veret az Isten szójelével (középen), a székely írás “us” (ős) jele (balra) és “nt/tn” (Ten) jele (jobbra)

Ennek oka az, hogy nem ismerik a székely írás történetét. Nem csupán képtelenek elolvasni a szójelekkel írt nyelvemlékeinket, hanem annak tárgyalásától, létének elismerésétől is mereven és tudatosan elzárkóznak. A 2021-ben megjelent MTA rováskorpuszban például Vásáry István kifejezetten letagadja, hogy léteznének a kínai írásban lévőkhöz hasonló képjeleink, pedig a 2017-ben megjelent Magyar hieroglif írás c kötetben 50 azonos alakú jelet mutatok be, sokat a képi tartalmának leírásával egyetemben. A szó- és mondatjeleink léte ugyanis (amit pl. a Veit Gaileltől fennmaradt forrás is bizonyít) cáfolja az évszázados akadémikus hazugságot a székely írás végső soron sémi eredetéről.

A kínai és a magyar jelkészlet közötti formai párhuzamok egy része

 

Amur menti sziklarajz Isten hieroglifával (Kr. e. 4000 tájáról, balra), acoma indián Isten mondatjel (középen) és a kenderesi templom festett mennyezetkazettájának sarkaiban lévő megfelelőjük (jobbra)

Így azonban a magyar őstörténetről a tudományos folyóiratokban és a sajtóban közzétett állításaik nem tájékoztatnak a lehetőségeknek megfelelő pontossággal .

Forrás: Varga Géza írástörténész blogja