A kiskorúak országa. Mennyi idő múlva leszünk nagykorúak?

Ciprian Mihali kiváló írása. Akár magyarországi állapotainkról is szólhatna.

_________________________________________________________________________

Közel 250 évvel ezelőtt Immanuel Kant filozófus úgy vélte, hogy három oka van annak, hogy egy ember nem válhat nagykorúvá. A “felnőtt” alatt az értelemmel felruházott ember azon képességét és bátorságát értette, hogy visszautasítsa, hogy mások diktáljanak neki, és a saját ítélőképességére hagyatkozzon.

Kant azt is remélte, hogy a nem túl távoli jövőben az embereknek sikerül elérni, hogy a “Sapere aude!” (Merjetek tudni!) életük mottójává válik, és hogy így együtt, bátran és művelten képesek lesznek szembeszállni a zsarnokság minden formájával.

A német filozófus kétségtelenül nagy optimista volt, nagy gondolkodó (talán túlzottan is), aki bízott embertársaiban.
Mert ma, két és fél évszázaddal később, könnyen láthatjuk, hogy nem lettünk “felnőttek”, és hogy ritkán gondolkodunk önállóan. Leggyakrabban hagyjuk, hogy mások irányítsanak minket, és ennek, mint mondtam, három oka van: lustaság, gyávaság és félelem.

NEHÉZ MEGMONDANI, HOGY MI AZ EGYENSÚLY A LUSTASÁG, A GYÁVASÁG ÉS A FÉLELEM KÖZÖTT, AMIKOR AZT KÉRDEZZÜK MAGUNKTÓL, HOGY A TÁRSADALOM MIÉRT FOGAD EL MINDENT, AMI VELE TÖRTÉNIK.

Vagy hogy a románok miért nem lázadnak már kollektíven, bármennyi szörnyűséget és igazságtalanságot látnak is maguk körül. Ebben a magatartásban minden bizonnyal mindegyikből van valami.

Egy csodálatra méltó kisebbség kivételével, akik civil szervezetekben és civil kezdeményezésekben igyekeznek jobb életet biztosítani tehetetlen embertársaiknak, honfitársaink túlnyomó többsége inkább a pálya széléről kommentálja a társadalmi látványosságot.

A háború első heteiben volt egy pillanatnyi empátia, amikor a románok egy ideig még kipipálták, hogy képesek támogatni és segíteni a rászorulókat, majd ismét hátat fordítottak a társadalomnak, hogy a saját dolgukkal törődjenek.

Ez nem azt jelenti, hogy lusták vagyunk, hanem azt, hogy mint társadalom legtöbbször nagyon kényelmesek vagyunk, és nagyon közömbösek azzal, ami körülöttünk történik.

Az “élni és élni hagyni” kifejezés lefordítja ezt a köztünk lévő, a tisztesség és az igazságosság szempontjából oly káros hallgatólagos megegyezést: ha te szemet hunysz afölött, amit én teszek, én is szemet hunyok afölött, amit te teszel, és mindketten nyerünk. Van itt valami az apátia, az önelégültség és a cinkosság között, ami a világnak ezen a részén a korrupcióval szembeni hagyományos toleranciánkat (de azt is, hogy mindenki diszkréten részt vesz benne) egyik meghatározó vonásunkká tette.

A polgári gyávaság hamarosan társadalmunk védjegyévé válik. És ez endogén és exogén okokból egyaránt történik. Nagy csodálattal tekintünk a polgári élet néhány hősére (Emilia Șercan, Mihai Goțiu, Valeriu Nicolae és nem sokan mások), de közülünk nagyon kevesen tennének annyit, mint ők.

Például a plágium legújabb, mindig is új keletű ügyében azok az akadémiai hangok, amelyek nyilvánosan és hevesen ellenzik az oktatás és a kutatás e rákos daganatát, még mindig nagyon is kisebbségben vannak az egyetemeken belüli csendes többséghez képest. Hol van az a több tízezer akadémikus, akiknek bátorságot kellene meríteniük, hogy nyilvánosan kiálljanak egy olyan kormány ellen, amely a plágiumtevők megmentését nemzetbiztonsági kérdéssé tette?

De van egy hamis bátorság is, amelyet a közösségi hálózatok és a bulvár televízió váltott ki belőlünk: az, hogy a Facebookon lázadozunk, természetesen leggyakrabban like-okkal és mémekkel, és az, hogy bármilyen párbeszédet gyorsan az erőszak és a személy elleni támadások felé terelünk, nemcsak a rossz iskolai és érzelmi nevelésünknek köszönhető, hanem annak is, ahogyan a hírnév algoritmusai így működnek a digitális világban.

A laptopos felháborodás, a posztok megosztása és az online petíciók aláírása ma a társadalmi bátorság végső bizonyítékaként szolgál, amellyel úgy gondoljuk, hogy megtettük a kötelességünket a társadalom felé.

De egy olyan igazságtalan társadalom és egy olyan bukott állam, mint Románia, ahol az oktatás szégyenletesen alacsony szinten van, nem változik a Facebookon. Éppen ellenkezőleg, ez az a hálózat, amelyen keresztül a kudarc állandósul.

Aztán ott van a félelem. A világjárvány és a hozzá kapcsolódó rendőrségi, katonai és egészségügyi politika mélyen elültette bennünk a félelem magját. Az ukrajnai háború is hozzájárult a félelem e tölcsérének mélyüléséhez. Nem vonulunk az utcára, mert jó, ha megelégszünk azzal, amink van: 65 000 román halt meg egy vírusban, és tőlünk néhány száz kilométerre naponta civilek halnak meg, akiket egy barbár hadsereg gyilkol.

Örülnünk kellene azonban, hogy mindez nem velünk történik. Maradjunk tehát csendben, a helyünkön, ne csapjunk zajt, lehetne rosszabb is, ez nem a lázadás ideje. Jobb híján van mit letenni az asztalra, jobb híján egészségesek vagyunk, a szeretteinkkel, miért kellene megzavarni ezt a jóléti állapotot?

És aztán, miért? A legutóbbi néhány alkalommal, amikor az utcára vonultunk, mit kaptunk? Veréseket, gázt, sérüléseket és haláleseteket, egy olyan elnöktől, aki – lustaságból, félelemből és gyávaságból – szövetkezett azokkal, akik augusztus 10-én elrendelték a civilek elleni erőszakot.

EGY DRAGNEA ELMENT, SOK MÁS DRAGNEA MARADT, KISEBBEK, DE UGYANOLYAN KEGYETLENEK.

Most már mindannyian tudjuk, hogy nincs esély arra, hogy a közigazgatás depolitizálódjon és hatékonyabbá váljon; tudjuk, hogy az iskolák követni fogják a lefelé ívelő görbét, tudjuk, hogy a kórházak továbbra is égni fognak, és a hidak továbbra is összeomlanak alattunk; tudjuk, hogy semmi sem fogja megváltoztatni őket, tolvajok, plágiumhamisítók, inkompetensek, hazugok, akik mind szilárdan ülnek luxusszékeikben.

Csakhogy az egészben van egy ördögi kör: mert éppen a mi lustaságunk, gyávaságunk és félelmünk hagyta őket a különleges székekben, fizetésekben és nyugdíjakban. Helytelen azt mondani, hogy semmit sem lehet tenni: pontosabb azt mondani, hogy éppen azért, mert nem teszünk semmit, a korrupció rothadása egyre jobban terjed közöttünk.

Minél kényelmesebbek, minél önzőbbek vagyunk és minél jobban elfordulunk a társadalomtól, annál könnyebben leszünk manipulálhatók, irányíthatók és kirabolhatók.

És ezt az országot nem lehet közömbös, cinikus vagy gyűlölködő emberekkel meggyógyítani.
Csak olyan emberekkel, akik már nagykorúak: szilárdak, bátrak és műveltek. Meddig kell még várni, hogy felnőttek legyünk?