Megjelent egy félig rokonszenves írás a Magyarország c. lapban Ágoston Balázs tollából Szent Márton magyar származásáról, a hun-magyar azonosságról és a kárpát-medencei őshosságunkról. A Current Biology tudományos szakfolyóiratban az MKI kutatási eredményeiről közreadott dolgozatról tájékoztatja a hazai közönséget. Azért rokonszenves, mert végre az igazsághoz közelebb álló, vagy legalább gondolatébresztő nézetek kapnak teret a tömegtájékoztatásban, meg a Tudományban is. S azért csak félig rokonszenves a cikk, mert éppen a nyelvemlékeket szolgáltató rovológia terén lenne még hozzátennivaló.  

Azt írja az újság, hogy “folyamatosan omlanak össze a finnugrista őstörténeti dogmák a Magyarságkutató Intézet korszerű tudományos vizsgálatainak köszönhetően”. Mint azt Horváth-Lugossy Gábor tájékoztatása alapján megírja, “a kutatás feltárta a hun-avar-magyar rokonságot és folytonosságot”. Arról azonban megfeledkezett a szerző is, meg a főigazgató úr is, hogy a genetikai elemzésekkel csak a genetikai rokonságot és folyamatosságot lehet bizonyítani, amiből a lakosság magyar identitását még pusztán feltételezni lehet. A genetikai kapcsolat kimutatása is nagyszerű tudományos eredmény. A magyar identitást ez alapján is némi joggal felvethetjük, ám ez mégsem a teljes és végleges bizonyítottság. Az identitásnak kulturális alapozása is van, amit (a nyelvet, a vallást, a népzenét, a szokásokat stb-t) a génkészlet nem rögzít.

A riport szerint “kiderült, a mai magyarság legnagyobbrészt a Kárpát-medence rézkori-bronzkori alapnépességétől származik, vagyis őseink legalább hatezer éve élnek itt folyamatosan, a keletről érkező bevándorlási hullámok pedig nem módosították jelentősen a Kárpát-medence genetikai állományát, hanem beleolvadtak, köztük a szintén a Magyarságkutató Intézet által bizonyítottan hunrokon Turul-dinasztia vezette magyarság. … ezek a népek … visszatérő rokonok voltak, nem pedig idegenek.”  Ezzel az álláspontjával az MKI a genetika oldaláról alátámasztja a korábban a pánmagyar megoldás lehetőségéről kifejtett nézeteimet (1). Ezt Csajághy György élesen bírálta a közösségi portálokon kialakult beszélgetésekben. Talán a legújabban megjelent kötetében is bírál, ám ezt a munkáját még nem sikerült elolvasnom. Azt gondolta ugyanis, hogy választanunk kell a keleti, hun eredet, vagy az őshonosság között. Az MKI most közzétett álláspontja azonban nagyobb ívű megoldást sugall, a pánmagyar megoldáshoz közelít (azaz nem szükséges választanunk az őshonosság és a keleti eredet között, mert a genetika szerint szinte mindenütt magyarok voltunk). Amivel egyetérthetünk, ám az identitás pontosabb meghatározásához, történetének felvázolásához elengedhetetlennek vélem a hieroglifikus nyelvemlékeink figyelembe vételét is.

A Kárpát-medence, a Turul-dinasztia szülőföldjeként meghatározott Észak-Afganisztán (2), valamint a hunokat kibocsátó Szibéria és Kína meglehetősen távol esik egymástól. Tudomásom szerint az eddigi nyelvészeti állásfoglalásokban ilyen nagy kiterjedésű és évezredekig fennálló magyar őshaza még nem szerepelt. A Bibliában ugyan megemlítik a vízözön előtti nyelvi egységet, de egyrészt “a vízözön előtt” jóval korábban volt, másrészt arról nem beszél a Szentírás, hogy abban a korban eleink magyarul beszéltek volna. Ha a Magyarságkutató Intézet a genetikai adatok alapján azt állítja (mert ebből a rövid cikkből ez derül ki), hogy mindhárom helyen magyarok voltunk, akkor az identitást – a genetikai adatokon túl – valamilyen arra alkalmasabb adatcsoporttal (például nyelvemlékekkel) még bizonyítani kellene.

Ez nem is ütközne nagy nehézségekbe, mert a most szenzációként tálalt újdonságok valójában nem is annyira újdonságok. Az MKI azonban nem szeret hivatkozni a tudományos konszenzus által dilettánsként kezelt elődökre.

A hun-magyar azonossággal Érdy Miklós foglalkozott korábban. Az eredményeit megismétli az MKI is, azonban a neve megemlítése nélkül. Az Árpádház születésének színhelye meg azon a tájon volt, ahonnan Mezopotámia benépesült s ahol később a Götz László által tárgyalt sumér-hurrita-hatti etnokulturális hatás elsősorban érvényesült. Nem említették meg az ő nevét sem.

Ami pedig a korabeli nyelvemlékeket illeti, van egy sor magyarul megszólaló hieroglifikus szövegünk a kárpát-medencei neolitikumból (2. ábra), sőt Észak-Afganisztán és környékének 6-4 ezer éves emlékei közül (3. ábra), meg Észak-Kína és Mongólia hun kori emlékeiből is (4. ábra). A történetet részletesen tárgyaló és dokumentáló Magyar hieroglif írás c. kötetemből tiszteletpéldányt adtam a főigazgató úrnak. Ám ő azt válaszolta, hogy ezzel nem kíván és nem is tud foglalkozni. Látjuk az eredményét.

Mindegyik esetben azt tapasztaljuk, hogy az MKI illetékesei nem hivatkoztak az identitás valódi bizonyítékaira, a hieroglifikus szövegekre. Például kitűnően alkalmas lehet a népesség identitásának bizonyítására az isten (ős + ten) szavunk számtalan előfordulása is (6/c., 6/e. és 7/b. ábra). Ezt az összetett szót ugyanis lényegében csak a magyarság használja az isten megnevezésére. A hieroglifikus szövegekben gyakran előfordul, éppen azon népeknél, akiket most a genetikusok a magyarság őseiként azonosítanak, vagy amelyek eleink szomszédságában éltek.  Van hasonló jelenség a nyelvekben is, például a kínai tien “isten, ég” szó a magyar isten (ős + ten) összetétel második szavával rokon.

 

 

 

 

Ennek oka az, hogy nem ismerik a székely írás történetét. Nem csupán képtelenek elolvasni a szójelekkel írt nyelvemlékeinket, hanem annak tárgyalásától, létének elismerésétől is mereven és tudatosan elzárkóznak. A 2021-ben megjelent MTA rováskorpuszban például Vásáry István kifejezetten letagadja, hogy léteznének a kínai írásban lévőkhöz hasonló képjeleink, pedig a 2017-ben megjelent Magyar hieroglif írás c kötetben 50 azonos alakú jelet mutatok be, sokat a képi tartalmának leírásával egyetemben. A szó- és mondatjeleink léte ugyanis (amit pl. a Veit Gaileltől fennmaradt forrás is bizonyít) cáfolja az évszázados akadémikus hazugságot a székely írás végső soron sémi eredetéről.

 

Így azonban a magyar őstörténetről a tudományos folyóiratokban és a sajtóban közzétett állításaik nem tájékoztatnak a lehetőségeknek megfelelő pontossággal .

Forrás: Varga Géza írástörténész blogja