Számtalanszor megírtam már, óriási hibának tartom, hogy propagandára hivatkozva a háború első napjaiban szinte azonnal betiltották az összes orosz médiumot Európában. Az orosz állami sajtó bizony a Kreml Európa felé fordított gramofontölcséreként funkcionál, ez világos, de az olvasó kiskorúsítására akkor sincs mentség. Ugyanez igaz pepitában! Nemzetben gondolkodó lokalistaként is hasznos, ha erőnkhöz és időnkhöz mérten nem csak a szájízünk szerint való sajtóból tájékozódunk. Újságíróként ez szakmai kötelesség, de az érdeklődő átlagolvasó számára is erősen ajánlott, hiszen gyakran épp a fősodorban szügyig gázoló balos médiumok hozzák a legtanulságosabb írásokat.

Korábban írtunk már arról, a háború kapcsán milyen furcsa irányváltás figyelhető meg az amerikai sajtóban. Az elmúlt hetekben a legnevesebb amerikai kolumnisták értekeztek arról, ideje lenne elgondolkozni, miként lehetne végre tárgyalóasztalhoz ültetni a feleket. Nos, a jelenség felbukkant Európában is. Nagyjából május elejéig elképzelhetetlen lett volna, hogy a nyugat-európai mainstream zászlóshajója, a woke-ideológiákban és Orbán-gyűlöletben egyként jártas Guardian lehoz egy cikket az alábbi címmel: Oroszország nyeri a gazdasági háborút, vagy egy másikat azzal, Az EU-nak el kellene felejteni a szankciókat, többet ártanak, mint használnak.

A józan többség ugyan pontosan tisztában van vele, miként sikerült Oroszország gazdaságát megerősíteni az elmúlt hetekben azzal, hogy a Nyugat megpróbálta kivéreztetni. Az elhibázott szankciókra és a visszafelé hajló puskacsőre már március végén, április elején felhívta a figyelmet néhány józanabb elemző, de a háború szörnyű képeit látva a legtöbben inkább elhallgattak, aki meg nem, azt elhallgattatták.

Az, hogy e nézőpont végre a Guardian vezető gazdasági szakújságíróinak tollából is megjelenik, egy olyan lapban, amelyet azzal együtt is igen nehezen lehetne Putyin-szimpátiával vádolni, hogy a hidegháború idején a szerkesztőség kétharmada szovjet társutasokból áll, igen sokatmondó. Ez az egész ugyanis már nem csak Európáról és a kéteurós benzinről szól.

Egyrészt, mert a harmadik világ országait veszélyeztető gazdasági összeomlás és az ebből egyenes ágon következő migrációs válság kétszeres erővel csap vissza az öreg kontinensre. Nemcsak a jobb életre vágyó milliók nem állnak meg a határainkon, de a recesszió sem. Ha a fejlődő országok fizetésképtelenné válnak nyugati hitelezőikkel szemben, az a fejlett világ országainak gazdaságát is bedöntheti. Nem is kellenek hozzá a szankciók.

A másik dolog, hogy haladár barátaink nem feltétlenül a tárgyalások kierőszakolásában látják a megoldást, inkább még több fegyvert küldenének Ukrajnába. Hogy aztán mindez milyen következményekkel jár, az már nem számít. Utánunk a vízözön vagy jelen esetben a nukleáris holokauszt.

Nem Zelenszkijen múlik ugyanis, mikor ülnek végre asztalhoz a felek, még csak nem is a Kreml fura urán. Amint leállnak a nyugati fegyverszállítmányok, amint elapadnak az Ukrajnát de facto működtető nyugati hitelek, Kijev kénytelen lesz tárgyalást kérni. A nyugati közösségnek éppen ez lenne a legfontosabb feladata, ráerőltetni végre egy kompromisszumos békét Moszkvára, és igen, Kijevre is. Ha kell, hát a Donbász árán. Már, ha nem akarunk meghalni Szeverodonyeckért…

Megjelent a Magyar7 hetilap 2022/23. számában.