„Egy időben tábla lógott az íróasztalom fölött. Ez volt ráírva: éljen a haza! – Mit tettél érte ma, hogy éljen?” Karácsony Sándor

2022-ben újra lesz MOGY.

A világjárvány miatt kimaradt az elmúlt két év. 2018-ban, amikor régi barátainkat összegyűjtve öt év kényszerszünet után sikerült újraindítanunk a Magyarok Országos Gyűlését, úgy gondoltam, hogy a magyar közösségek találkozója Ópusztaszeren megtalálta méltó helyét és megkezdhetjük a magyar civil szervezetek újjászervezését. Egyre szorosabb kapcsolatokat építhetünk majd ki a körülöttünk élő népek hasonló kezdeményezéseivel. A következő évben a fiatalok átvették tőlünk a feladatokat, és sikeresen megszervezték a 2019. évi gyűlést. Aztán következett be az, ami nem volt benne a számításainkban…

A korlátozó intézkedések súlyos károkat okoztak a közösségek életében. A civilek munkájának legfontosabb motorja a találkozás, az egymás energiáinak, ötleteinek megosztása és megvalósítása. Olyan ez, mint a föld művelése. Az az ember, aki minden évben elvégzi feladatait és ezért a munkáért a Teremtő terméssel és megelégedéssel jutalmazza, az pontosan tudja, hogy a helyén van, és ennek következtében a következő évben is pontosan tudja, hogy mi a dolga. Az a gazda, akit nem engednek ki, hogy művelje a földjét, vagy évek óta nem láthatja a munka gyümölcsét, az szép lassan másban keresi a boldogulását.

Ilyen súlyos állapotban a magyar közösségek még nem voltak, mint most, miközben elképesztően nehéz időszaknak nézünk elébe. Leginkább azoknak az egyesületeknek volt esélyük a túlélésre, akik rendelkeztek egy saját tulajdonú „közösségi térrel”, mert a saját otthon körüli teendők mindenképpen összekötötték az embereket, és a lezárások ellenére, ha korlátozottan is, de lehetőségük volt találkozni egymással. Ezek a közösségek kiválóan használták ki az időt, rendezték a soraikat, elsősorban a belső működésre összpontosítottak, és alaposan megerősödtek. A közösségek többsége azonban ilyen lehetőségek nélkül elvesztette találkozási helyszínét és megnyilvánulási lehetőségeit. A korábban összetartó csoportok szétszóródtak, a társadalomban mindenhol jelen lévő félelmek arra kényszerítették az embereket, hogy mindenki elsősorban a „saját dolgával”, a „saját problémáival” törődjön.

A szomszédban háború dúl. A szakértők már a harmadik világháborúról beszélnek. Kontinensünk gyenge és erőtlen, az Európában élő embereknek nemzedékek óta nem tapasztalt problémákkal kell szembesülniük.

***

Évtizedek óta mondjuk, hogy nem az a kérdés, hogy a politikai, gazdasági, ökológiai, katonai, humanitárius válságok bekövetkeznek-e a jövőben, hanem az, hogy ezek a próbatételek milyen állapotban találják Magyarországot. Abban reménykedtünk, hogy munkánkkal sikerül hozzájárulni ahhoz, hogy a társadalmi kohézió erősebb legyen, és nemzeti közösségünk testi, lelki, szellemi erőforrásai növekedjenek. Az emberek a viszonylagos gyarapodás éveiben elfelejtették, hogy mennyire is sérülékeny az a „jólét”, amely miatt szinte minden korábbi elgondolásukat a háttérbe szorították. A „mindenki foglalkozzon a saját dolgával elv” vezetett a mai világunkhoz. A sors utolért bennünket. A megkezdett munkát most már nem lehet tovább halasztani. Végtelenül erős szövetté kell formálni a magyar társadalmat, különben a történelem szemétdombjára kerülünk. Mint már említettem, a szakértők egy része már a harmadik világégést vizionálja, s egy új gazdasági világválság keretei körvonalazódnak. Újabb háborúk, éhínség, a Teremtés értékeit pusztító ideológiák, soha nem látott humanitárius katasztrófák sorozata vár ránk. Eljött az igazság pillanata! Egyedül nem jutunk semmire! A „magunk dolga” hirtelen semmivé fog válni és rá kell jönnünk arra, hogy az elmúlt évek hétköznapjai voltak életünk igazi ünnepnapjai.

Így írtam erről két héttel ezelőtt:

Az utolsó idők elérkeztek. Eljött az idő, amikor számot kell adnunk arról, hogy kik is vagyunk, és kik is lettünk valójában. A világjárvány sok erőlködésünket számolta fel. Valójában talán minden küszködésünk odaveszett, de azt a tényt soha ne veszítsük el a szemünk elől, hogy mi tettük a dolgunkat, és azok az emberek, akikkel kapcsolatba kerültünk, ennek a munkának a hatására más emberekké váltak: komoly szellemi, lelki, fizikai változások zajlottak le bennük. Mégiscsak hozzáraktunk valamit ahhoz, hogy nemzeti közösségünk túlélőképessége valamelyest növekedjen. A megmérettetés közeledik, és a sorsot már nem érdekli, hogy megtanultuk-e a megtanulni valót. Ma már magunk mögött kell hagynunk az ‘élet iskolájának’ kezdeti szakaszait.”

„Eddig megengedhettük magunknak a testi, szellemi restséget, a folyamatos egymásnak feszülést. Ennek az időnek vége van. Az utolsó idők elérkeztek. Eljött az idő, amikor számot kell adnunk arról, hogy kik is vagyunk, és kik is lettünk valójában. Most már csak arról tudunk számot adni a Teremtőnek, hogy képesek vagyunk-e szeretni egymást, mert az talán még segíthet rajtunk.”

A válságok során a széthúzás az adott közösség halálát is jelentheti. Azok voltak a „szép idők” amikor megengedhettük magunknak a másikkal szembeni kritikát. Csatában ilyenre már nincs idő. Most már csak egy kérdés maradt: mennyire szeretjük a hazánkat és a körülöttünk élő embereket. Az a kérdés, hogy mit vagyunk hajlandók megtenni egymásért, mert ennek a mértéke fogja meghatározni azt, hogy mit kaphatunk másoktól. Ha nem akarjuk, hogy országunkat, kultúránkat, a gyermekeink jövőjét „felprédálják”, akkor most alaposan össze kell fogózkodnunk. Itt ma minden magyar embernek a haza „honvédjévé” kell válnia. Testi, lelki, szellemi „tartalékossá” kell válnunk.

A tudatosan vagy tudattalanul ellenünk munkálkodó erők csak akkor vesznek „számításba” bennünket, ha magyar önmagunkat mutatjuk a világ felé. Ha nem szeretnénk, hogy gyermekeinket ezek a pusztító erők „ágyútölteléknek” használják, akkor nincs mit halogatni tovább.

Ma úgy tűnik, hogy mi, magyarok vettük észre igazából először, hogy az elkövetkező időszak a nemzetek élethalál harca lesz. Minden önkritikánk ellenére az látszik, hogy a magyar nép „ösztönei” még mindig jól működnek. Van mire építkeznünk. A Magyarok Országos Gyűlésének most az lesz a feladata, hogy válaszokat adjon a minket ma leginkább foglalkoztató kérdésekre. Hogyan tehetjük még „válságállóbbá” hazánkat, hogyan védhetjük meg gyermekeinket, és hogyan érhetjük el, hogy az ellenünk törő erők elbizonytalanodjanak, amikor majd a nemzeti közösségbe szerveződött magyarokra gondolnak.

***

Anyai nagyapámnak ötször kellett újrakezdenie az életét. Ő még 1894-ben született. Többször elvesztette mindenét és mindenkijét. Az ő életében az „újrakezdés” mindig csak az életért vívott harc egyik állomása volt.

Így kezdtem 2018-ban, az akkori beharangozót:

„Ma nagy divat az ellenkezőjét állítani, de mi szeretjük Magyarországot, a magyar műveltséget és a magyar embereket. Bösztörpusztán ezzel a szeretettel találkozhattunk látogatásaink során. 2009-ben már több mint háromszázezer ember látogatott meg bennünket a három nap alatt. Jó emberek voltak, jó helyen. Nem volt szemét, gyűlölködés, magányosság, sem hitetlenség a jövőt illetően. A Magyar Lélek Helye volt. A Magyarok Országos Gyűléseiről sokan kedves emléket őriztek meg lelkükben. Nehéz az új barátok által közvetített értékekről, a történelmi élőkép megrendítő pillanatairól, az együttmunkálkodás személyiségformáló hatásairól mesélni annak, aki nem élhette át az élményt. Azok, akik ott voltak, cinkos mosollyal kacsintanak össze. Félszavakból is értik egymást. Öt év kényszerszünet után ezt a megértést szeretnénk újra átadni a lehető legtöbb magyar embernek.”

2022. augusztus 5. és 7. között újra találkozunk Ópusztaszeren.

Addigra a világ sokat fog változni a mostani arculatához képest. Arra kérlek benneteket, hogy addig keressétek fel szüleiteket, testvéreiteket és barátaitokat! Béküljetek ki és rendezzétek kapcsolataitokat! Szervezzetek családi találkozókat, egyetek, igyatok és beszélgessetek, hogy ne csak a sírgödrök szélén állva lássátok egymást! Szeressetek és szeretetet kaptok majd vissza! Ha pedig testben, lélekben és szellemben újra megerősödtetek, akkor gyertek el Ópusztaszerre, hogy ebből az erőből adjatok bizodalmat a többi embernek! Várunk benneteket, a „kovásznyi”, „sónyi” magyar embereket! Engedjétek meg, hogy végül nagy tanítónkhoz, Karácsony Sándorhoz forduljak biztatásért:

„Magyar ébredés. E sorok írója nem úgy képzeli el ezt, hogy egy szép napon a nemzet kivonul a Vérmezőre, ott térdre borul, és nyilvánosan vallást téve bűneiről, mellét veri bánatában, s úgy könyörög Isten bocsánatáért…”

„A magyar ébredés akkor kezdődik majd, mikor nem minden magyar egyén ugyan (ez csak utópia), de elegendő magyar egyén, mondjuk így: kovásznyi vagy sónyi magyar egyén megcsömöllik és megundorodik közösségi bűneitől, s újjászületik egész közösségi életére nézve, tehát jogban, művészetben, tudományban, társadalomban és vallásban is…”

„Feladat ez, meghódítani a világot, és magyar módra szolgálni benne az örökkévalóságot. Ha adósnak érezzük magunkat, ennek a feladatnak a mennél jobb megoldása a tartozásunk, s ha bizonytalan jövőnk szomorúsággal tölt el, ne is nyugodjunk addig, míg onnan felülről félre nem érthető parancsot nem kapunk felőle: kinek-kinek micsoda és mennyi a vállalnivalója ebből a nagy tartozásból. Mert a képességünk megvan hozzá, az itt, most, azt hiszem, mindnyájunk előtt nyilvánvalóvá vált. Amiért megint csak egyedül Istennek legyen köszönet és dicsőség!”

Tisztelt magyar nemzettársaim! Ebben az évben Tamási Áron gondolataival hívunk benneteket Ópusztaszerre, őseink országgyűlésének helyére:

„Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne!”