Tisztelt Olvasó!
Ülök ezen a verőfényes, szép napon Budakeszi felé menet a kék buszon, és fázom. Nem mintha odakint annyira hideg volna, de a vezető már e reggeli órában előzékenyen bekapcsolja a légkondit. A vezetőülésnél mások a hőviszonyok, ezért látni télen is rövid ujjú ingben annyi buszsofőrt errefelé. Igaz, hogy olyankor meg mindig a fűtést húzzák fel előzékenyen, de akkor legalább akár pólóig is le tudok vetkezni. Most azonban nincs mit magamra vegyek. A kinti természetes időjáráshoz öltöztem, nem a benti mesterségeshez.
Figyelem utastársaimat. Vannak, akik még nálam is csupaszabbak, leginkább mutatós hölgyek, egyikük egymásra pakolja végtagjait, ő már alighanem a végállomás óta tűr. Régebben még előfordult, hogy megkérdeztem másokat, ők vajon nem fáznak-e, s csak akkor mentem oda a vezetőhöz, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy nem az én „készülékemben” van a hiba. Most azonban nem haboztam. Előrementem.
Sötét képű, sötét bőrű, testes férfiú. Annál udvariasabban igyekszem fogalmazni:
– Megkérhetném, hogy vegyen vissza a hűtésből? Túl hideg van.
Szó nélkül bólint, s alig ülök vissza, máris érzékelhető a jótékony felmelegedés.
Tisztelt Olvasó!
Rajtam kívül utaztak vagy tucatnyian ezen a járaton. Tizenkét érett ember, fiatalabbak, idősebbek vegyesen. Bátran tegye fel Ön saját magának a kérdést: ha ott lett volna, szólt volna?
A légkondi pénzbe kerül. A felesleges használata költséges is, kellemetlen is: hiszen ilyenkor mi, utasok, nem jobban, hanem rosszabbul érezzük magunkat tőle. A buszvezetők – eltekintve a nagyon ritka kivételtől – ezt egy szempillantás alatt megértik, és igyekeznek a beállításon változtatni, hogy a kedvünkben járjanak. Egyetlen kis mozdulatuktól helyreáll a kívánatos állapot. A rend. Egyetlen tiszteletteljes ki kéréstől és egyetlen kis mozdulattól mindenki győztesen, elégedetten kerülhet ki egy mind kínosabbá váló helyzetből.
Vajon ki tehet arról, hogy tizenkét utasból tizenkettő képtelennek bizonyul arra, hogy odamenjen a sofőrhöz, megszólítsa, megkérje. Így lettünk teremtve? Vagy így lettünk „evolúcionálva”?
Ha már egy lényegében közibünk való embertől sem merészeljük megkérni, hogy a saját hatáskörében a legelemibb dolgokat tegye meg értünk, akkor mit remélhetünk magunktól és a világtól, amikor már választott képviselőinken vagy nagy hatalmú kiváltságosokon múlik sorsunk kedvező alakulása. Nekik is külön temperált ülőhelyük van, sokszor fel sem fogják, milyen kínos helyzetekbe kényszerítenek bennünket, földi halandókat.
Aztán persze ostorozzuk őket.
Sőt, a Fennvalót!
Holott ő joggal hánytorgathatja fel: adtam neked szájat, használd. Adtam nekem kulturált viselkedést, élj vele. Ha nem, magadra vess!
Hát nincs igaza, tisztelt Olvasó?
Légy az első, aki hozzászól.