Beleszoktunk a nyomorúságba.

Mégsem tudom megszokni, legfeljebb tudomásul veszem.

Nézem a híreket: lassú körsvenk az egyik pesti elit gimnáziumról – rusztikus porticus, omladozó vakolat és rozsdás korlátok. Kiábrándult kockásingesek.

A tudás hatalom?

A nyolcvanas években jártam az általános iskolába, majd ugyanott tanítottam két évtizeden át. Jottányit sem változott az épület.
Bár az úttörőcsapat lobogója a pince félhomályában pihen, túl sok minden a mi napig sem került a helyére kedves alma materemben. Töredezett keramit kockák a hetvenes évekből, lepattogzott festékfoltok a huzatos, korszerűtlen ablakkereten. Sárgult vizelettócsa az emeleti diákvécé kőpadlóján. Mindig folyik belőle valami. (Néhány éve elrepedt.) A tanári vécé ajtaján rigli, a csavarhúzó eltűnt és régóta nincs pénze az iskolának egy valamirevaló villáskulcskészletre. A lyukas pozdorja ajtón rétegelt lemezből fűrészelt „foltokkal” megstoppolták a folytonossági hézagot.

Sajnálom a tanárokat és a gyerekeket, hogy ilyen környezetben kell nap mint nap létezniük.
Képtelenek vagyunk összefogni. Úgy tűnik, mi, pedagógusok is beleszoktunk a szervilitásba.

Önérdekérvényesítés helyett a tanárok másodállás után loholnak. Ismerek olyan kémiatanárt, aki a suli után még kettőtől este tízig robotol a tejgyárban. Lenyom egy teljes műszakot.
Egy másik, fiatalabb kolléga meg elment a MOL-hoz, megszereti a benzingőzt, ha tudja. Vállvonogatva meséli, másfélszer annyit, pedig még csak próbaidős.

Élet-halálpálya.

Nézem a híradást, újabb kínai akkumulátorgyárat építenek magyar állami támogatással. Gigaberuházás különösen veszélyes mérgekkel – közvetlenül a kertek alatt.

Megfizettetik velünk, hogy tönkre teszik az életünket. Újabb átvágás. Beletörődünk a pusztulásba, vagy megembereljük magunkat végre? Rajtunk múlik. Első lépésben talán ideje lenne számot vetni az utolsó harmincvalahány évvel, és még egyszer nekiveselkedni. Másodszor talán jobban sikerül.

/sziklai