2030-ra utolérjük Ausztriát, mondta Lázár János a miniszterjelölti meghallgatásán, a jelenlevők pedig bizonyára feketén bólingattak, mint az eperfa lombja, nem is igen tehettek volna másképp. Orbán a sógorokhoz való felzárkózást öt esztendeje megjósolta, mi magunk pedig már látni is véljük, ahogy a gyorsnaszádunk elhúz az ő ócska bárkájuk mellett, amely a nyomdokvizünkben hánykolódik és a szétesés réme fenyegeti. Tegyük azonban hozzá, hogy Ausztriát nem öt vagy ötven éve akarjuk utolérni, hanem legalábbis a kiegyezés óta, sőt talán a tizenötödik század vége óta folyamatosan. Előtte csak azért nem akartuk, mert Bécsnek büszke vára Mátyás bús hadát nyögte, vagyis az osztrák örökös tartományok nem voltak abban a helyzetben, hogy méltó versenytársaink lehessenek.

Aztán telt-múlt az idő, országunk primátusa menet közben valahogy elkúratkozott, mi azonban ehhez a körülményhez is a magyar ember természet adta derűjével közelítettünk. „Úgy látszik nemsokára utolérjük Ausztriát a czivilizáczióban” – ezt az örvendetes tényt a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzet című „politikai, társadalmi és közgazdászati lap” adta hírül 1891. júliusában, holott az előzmények ismeretében az lett volna magától értetődő, ha a sógorok akarnak utolérni minket.

Persze ez is másképp alakult.

„Olyan volt ez a bizakodás, mint mikor a gyermek azt mondja az ifjúnak: »Pár év alatt utolérlek« — abban a hiszemben, hogy ezalatt a pár év alatt csak ő fog nőni, de az ifjú az marad, aki volt. A magyar iparnak ilyen volt a végzetes illuziója, minthogy némileg és elvétve ő is nőtt, nem gondoltunk arra, hogy mekkorát haladt ez idő alatt félelmetes versenytársunk a közös vámterületen: az osztrák ipar” – állapította meg kerek tíz esztendővel később a Közgazdasági Szemle, evvel együtt Ausztria napszállta előtt való utolérésének és túlszárnyalásának ténye bevett gazdaságpolitikai toposz maradt.

Közben viszont teltek-múltak az évek, Ausztria pedig valami okból továbbra is előttünk kocogott.

„Az iparunk már isten tudja, mióta kecsegtet bennünket azzal a gigászi lendülettel, amivel egyszerre utolérjük legalább is Ausztriát. Ámde a nagyszerű igézet nem akar valóra válni” – mutatott rá a Szeged és Vidéke bő egy évvel azelőtt, hogy nemzetünk reményekkel teljes jövőképét a be nem tervezett első világháború hosszabb időre szögre akasztotta. A sógorok utolérésének vágyálma tudomásom szerint egy ötven éve kiadott Távlataink című kötetben bukkant fel újólag, ám azt senki beszámítható ember nem vette komolyan. Aztán egyszer csak vége lett a nagy Szovjetuniónak és vele együtt a szocialista világrendszernek is, immár elő lehetett venni ükapánk kissé porlepte határidőnaplóját és kikeresni benne aktuális tennivalónkat, amely különféle történelmi malőrök következtében számottevő késedelmet szenvedett.

Utol kell érnünk Ausztriát, 2015-re abszolválva lesz. Ezt Kádár Béla jelentette be ’91 végén, el is hittük neki, ő komoly ember, 2015 pedig messze van, addig bármi megtörténhet. Egyebek közt az is, hogy akkor már nem az Akácfa sörözőben oltjuk a szomjunkat, hanem a Burggassén működő Adlerhofban, ugyanis az lesz az olcsóbb.

A Horn-kormány hivatalba lépését követően az Új Magyarország megkérdezte az utca népét, nem is eredménytelenül. „A magyar ember szorgalma világhírű. Most, hogy végre demokrácia van, ha ügyesen szervezik odafönn, nem adok öt évet, és utolérjük Ausztriát. Egy második Svájc lehetnénk, ha nem marakodnánk egymással. Mindig a vita, az egymásra mutogatás, a munka meg áll.” A kép teljességéhez tartozik, hogy ezt olyan ember mondta, aki a rendszerváltozás előtt hosszabb ideig élt Ausztriában, és a tespedt osztrák életforma hatására az agya kissé megpudvásodott. Bár ez se biztos, tekintve, hogy népünk jelentős része a kilencvenes évek derekán még nem jutott el a reményvesztettség, a rémület és a depresszió azon fokára, amely az ő helyzetében indokoltnak lett volna tekinthető. Magyarok vagyunk, reflexünk fontolva haladó, mint a brontoszauruszé, kissé ráérősen alarmíroz. A kilencvenes évek derekán Ausztriát még a vesetranszplantációk számában is le akartuk körözni, a repcetermesztés frontján pedig kiváltképp, nem értvén, mért van az, hogy a repce termésátlaga Burgenlandban duplája az itthoninak.

Azért, mert az Ausztria, ez meg Magyarország, nem túl bonyolult képlet, mindazonáltal akkoriban ezt a sógorok se voltak képesek átlátni. Az osztrák gazdaságkutató intézet a kilencvenes évek végén közzétett becslése szerint huszonnégy év kellett volna ahhoz, hogy utolérjük Ausztriát, viszont az a huszonnégy év mostanra letelt, nyugati szomszédaink messze előttünk, már a hátsó lámpáik fényét se látjuk, a pénz pedig sehol. Illetve dehogyis, megvan az a pénz, mármint a felzárkóztatásunkra szánt támogatások összege, csak éppen magánvagyonokban van elrejtve, jachtokban, palotákban, offshore cégekben és más, hasonlóképp tuti helyeken, hogy az ellenség a szőrös mancsát rá ne tehesse. Hogy ez a bizonyos ellenség kicsoda, az nem kérdés, akitől a pénzt kaptuk, ki más.

„Biztos vagyok benne, hogy 10-15 év múlva utolérjük Ausztriát. Magyarország sikerország! Ez nagyban az oktatás rendkívül magas színvonalának köszönhető” – vélekedett Demján Sándor 2000-ben, jóslata a Lázár által mondottak fényében utólagos kiigazításra szorul. Nem tizenöt év, hanem harminc, de arra akár mérget is vehetünk, köszönhetően Pintér Sándornak, aki az ellomposodott pedagógusgárdát fegyelemre és alakias mozgásra fogja tanítani, ettől pedig az oktatás eleve roppant magas színvonala még magasabbra szökik.

Orbán a mostanival együtt maximum öt cikluson át marad kormányon, addig folyamatosan vészhelyzet lesz, hol ezért, hol azért. A következő kabinet részint romeltakarítást végez, részint pedig deklarálja, mikorra érjük utol Ausztriát. A céldátum 2075 lesz, ami persze a későbbiekben még módosulni fog.

Váncsa István jegyzete

Forrás: Élet és Irodalom