Európa jólétével játszik a nyugati baloldal – figyelmeztet David Engels, belga történész. A poznani egyetem tanára szerint a társadalmi mérnökösködés, a woke-izmus, a radikalizálódó baloldali-liberalizmus társadalmi, gazdasági zsákutcába, több évtizedes káoszba vezeti a nyugatot, aminek a következményeit ma még felmérni sem tudjuk. David Engels, belga történész interjút adott a Kossuth Rádiónak.

Könyve a „Mit tegyünk?” egyfajta kézikönyv is, amelyben ajánlásokat, javaslatokat fogalmaz meg arra, hogy miként lehet követni egy konzervatív utat. Egy példa, amin én is gyakran gondolkodom, hogy olyan időkben élünk, amelyből kivesznek a tárgyak, a fizikai értelemben létező tárgyak – elveszik a fizikai formában létező pénz a zsebünkből, csak bankkártya lesz belőle, eltűnnek a fizikai formájukban létező könyvek, hiszen digitális formájúvá válnak, elveszítjük a levelet, amit megírunk, és amit elővehetünk 50 év múlva is, emlékként, egy emlék őrzőjeként. Ön ír a könyvében arról, hogy az önmagában létező természetet újra fel kellene fedezni. Szóval egyfajta sokkal tradicionálisabb életmód, amit sugall? Azt is mondja, hogy ki a városokból. Ez is a hagyományosabb életmódra mutat, szóval mi az összegzése az Ön felvetéseinek?

– Nos igen, és ahogy mondom, ez egy nagyon személyes, mondhatnám intim könyv. Célja nem az, hogy egy olyan keretet vázoljon fel, amihez mindenkinek igazodnia kell, még csak nem is a konzervatív életet akartam definiálni. Egyszerűen csak azt írtam le, amit a magam számára a saját életemre vonatkozónak követendőnek tartok. Azt gondolom, hogy két összetevője van ennek a manapság. Lényege, hogy a nyugati civilizáció ma látható szétesése idején sok mindent meg kell őriznünk. Óvnunk kell olyan dolgokat, mint a tudás, a könyvek, a természethez fűződő viszony, és így tovább. Szóval a megőrzésnek szerepelnie kell a jelen pusztulása közepette. Visszatekintve, ez hasonlatos ahhoz a vállaláshoz, mint az antik világ pusztulása idején a kolostorok és egyes arisztokraták tettek, nekik kellett megőrizniük a klasszikus antik tudást a pusztulástól. Ugyanakkor én nem korlátoznám csupán erre a konzervatív cselekvést, mert úgy gondolom, hogy az igazi konzervativizmus nem feltétlenül csupán retrospektív, nem csak a múltba tekintően létezik, de egy időben lehet teljes mértékben forradalmi is.

Például én nem mondanám azt, hogy a klasszikus család elgondolása lényegét tekintve kevéssé lenne modern, mint a mai modern idők által kínált megoldások, a nyitott család eszméje.

Pont ellenkezőleg, én azt hiszem, hogy különböző modellek léteznek. Az egyik a valóságban gyökerezik, a természetben, a teremtett lényünkben, a másik pedig a megoldást a korábbi szétrombolásában látja. Szóval nem annyira a múlt-jelen-jövő hármasáról van szó, hanem inkább két világkép csatájáról, az egyik az építkezésé, a másik a rombolásé. Tehát, ha az ember az építkezés pártján akar maradni, és ezen ideálok alapján élni, akkor az nem szükségszerű jelenti azt, hogy ő a jövő helyett a múltat tekinti értéknek, és a progresszivizmus ellen van. Sőt azt mondom, hogy az így nevezett romboló eszmék egyáltalán nem nevezhetők progresszívnek, hanem inkább destruktívnak, ha szó szoros értelmét vesszük alapul.

Persze a könyvem sok témát érint, egyes részei inkább az elvekről szólnak, más fejezetek a modern világ mindennapjainak valóságáról. Miután pedig a könyvet elsősorban nyugat-európai olvasóközönségnek szántam van néhány gyakorlati tanács. Amit ön is említett, a nagyvárosok hátrahagyásáról, mint Párizs, vagy Marseilles.

Még mindig van idő megtalálni egy kisvárost, egy házat vidéken, ahol úgy nevelheti a gyerekeit, hogy megmarad valami kapcsolata a természettel, és van egy saját kertje. Mindenekelőtt pedig távol van azoktól a nagyvárosi központoktól, amelyek a jövőben súlyos elégedetlenség, zavargások központjává alakulnak át. Nem feltétlenül a városi élet ellen emelek szót, a „vissza a természetbe” felhívással, jóllehet ez is szempont, de sokkal inkább arról van szó – különösen a francia viszonyokat nézve -, hogy felkészüljünk a káosz időszakára. Azt persze nem akarom ajánlgatni, hogy hagyják el Budapestet, vagy Varsót, mert itt a körülmények teljesen különbözőek.

– Úgy látja akkor, hogy egyfajta összeomlás elkerülhetetlen ebben a civilizációban, itt Európában, illetve a nyugati világban?

 Azt nem hinném, hogy hosszú távú, és teljes összeomlás következik. Nem egy olyan összeomlás szélén állunk, mint a Római birodalomé volt. Néhány évszázad múlva persze ez is bekövetkezhet, de nem most. Sokkal inkább arról van szó, amit egy korábbi könyvemben egy másik történelmi korszakkal hasonlítottam össze, a római köztársaság bukásával Krisztus előtt 100 körül. Most is inkább a polgári nyugtalanság és zavargások küszöbén állunk. Ez az időszak eltarthat  két évtizedig, ami valóban együtt jár a pusztulás, szétesés, káosz és nyugtalanság, bizonytalanság formáival. Viszont azt nem gondolom, hogy ez hosszú távon fennmaradó jelenség lesz.

Szerintem maximum egy generáció múlva az emberek észhez térnek majd. Észreveszik, hogy az eszmények, amelyek a káoszba vezettek, mint a woke-izmus és ez a baloldali-liberalizmus alapvető tévedésen alapultak, és valami másra van szükség.

És akkor a konzervativizmus felé fordulhatnak, feltéve, ha a konzervatív gondolat átvészeli a következő időszakot, és képes lesz a rend, a törvényesség, a rendezett, jó élet, az elvek és hagyományok, a biztonság és szépség szóval a JÓ garanciájaként előlépni.

Ezért gondolom különösen fontosnak, hogy olyan országokban mint Franciaország, – de hamarosan Németország és a Benelux-államok is -, a konzervatívok felépítsenek párhuzamos közösségeket. Egy-egy helyhatóságokban irányítást szerezzenek, hogy be tudják mutatni az embereknek, hogy a konzervatív életmód, ami nyitott a technológiai modernitásra is, teljes mértékben járható út. Hogy a konzervatív nézőpont alapján a modernitás sokkal jobban beilleszthető a mindennapokba, mint az új fajta transzhumán nézőpontból.

Szóval úgy gondolom, hogy a következő két évtizedben a konzervatívoknak meg kell maradniuk, vonzóvá kell válniuk, mint járható politikai választás, amikor majd a woke-izmusról nyilvánvalóvá válik a kudarc és, hogy káoszba vezet.

Ahogy említette két évtized káosz jöhet. Gondolja, hogy jelenleg, amikor egy új korszak kezdődött Oroszország Ukrajna elleni támadásával, szóval, ez hatással lehet, illetve más fényt vet a nyugat-európai fejleményekre, vagy az értékekről zajló vitára, megmutatva, hogy mi valóban az érték? Illetve, hogy a párbeszéd ezek körül miként folytatódik?  

Természetesen az orosz-ukrán háború sok eseménynek a kiváltója, de azt gondolom, hogy a nyugtalanság és káosz felé vezető lassú út már sokkal korábban elkezdődött. Például már a francia sárgamellényesek tiltakozása az egyik első jele volt annak, hogy az államhatalom szétporlad, ha emberek fellázadnak. Aztán a másik oldalon ott voltak a BLM-zavargások, amelyek szintén megmutatták, hogy az állam lassan elveszíti a hatalom monopóliumát és az ellenőrzést radikalizálódó körülmények közepette. Emellett ott van a lassú, de állandó gazdasági leépülés, ami 2008-ban kezdődött, és valójában soha nem állt meg. Azt is mondanám, hogy az egyik első modern kiváltóoka a káosznak az a koronavírus-járvány volt. Ahol a lezárásokról szóló intézkedések példátlan módon a középosztályra is kiterjedő szakadáshoz vezettek Nyugat-Európában. Ez vezetett a transzhumanista intézkedések bevezetésének szélére, egybefonódva egy kínai-típusú társadalmi pontrendszer kezdeti elemeivel.

Most a háború pedig halálos lövést jelent annak a gazdasági rendszernek, ami már eddig is a katasztrófa szélén táncolt.

Úgy értem, hogy az energiaválságot Európában nem Vlagyimir Putyin váltotta ki, hiszen már jelen volt évek óta. Mindenki mondta, hogy a választott út, – mint például Németországé, ahol szakítottak az atomenergiával és a szénalapú energiával – nem egy járható út, és hogy ez az orosz gázpiactól való függéshez vezet el. Ez legalább 10 éve nyilvánvaló volt. Az ukrajnai orosz agresszió pusztán felgyorsította, egy katalizátor volt, ahogy egy katalizátora az élelmezési láncok elakadásának, és a kínai és kontinensek közötti szállítási láncok elakadásának. Szóval a rendszerünk már eleve rendkívül törékeny volt, és csak idő kérdése volt, hogy mely külső válság váltja ki azt a folyamatot, amit most látunk. És én attól tartok, hogy egyikünk sem látja annak súlyosságát, ami felé most tartunk.

Forrás: hirado.hu